egyedül

 Olyan furcsa hangulata volt a tegnapi napnak, hogy nem is tudtam hova tenni, erre ma ugyanez folytatódott. Tegnap egyedül voltam egész nap, mert Gábor dolgozott. Csak ebédre ugrott haza egy fél órára, aztán ment is vissza. Ma meg úgy volt, hogy elviszi reggel a kocsiját olajcserére, aztán dél körül hazajön és elmegyünk valahova délután. Ehhez képest nem jött. 

Én elég sokat éltem egyedül. 24 éves voltam, amikor apám is meghalt és rá egy évre véget vetettem az akkori hosszú kapcsolatomnak, ami több mint 7 évig tartott. Utána kezdődött nálam az egyedül élés. Hosszú, hosszú évekig. Az első években nem volt barátom, leszámítva azt a plátói szerelmet, amit már korábban említettem. Az viszont 8 évig tartott... De az hiába is volt, akkor is teljesen egymagam voltam. Az elején nem barátkoztam meg vele könnyen, voltak nagyon mély periódusaim, pl. jártam orvoshoz és szedtem gyógyszert is (azonban tudom, hogy ennek nem csak a magány volt az oka). Aztán minél hosszabb ideje voltam már egyedül, annál jobban szoktam meg és egy idő után már természetes volt. Már nem aggasztott és nem féltem egymagam lenni, nem jelentett terhet számomra. Békében voltam magammal, meg is tanultam szeretni magam, de ez évek nehéz munkája volt. Közben voltak azért hosszabb-rövidebb kapcsolataim, randizni kb. mindig eljártam, de sokszor voltak olyan elképzeléseim is a jövőről, hogy egyszer egyedülálló anya lesz belőlem.... Nagyon elkanyarodtam a témától, a lényeg az egészből az, hogy az évek alatt megtanultam egyedül lenni úgy, hogy az ne okozzon szomorúságot, rosszkedvet, hogy egyedül is feltaláljam magam (ezért is volt, hogy 4 évvel ezelőtt egyedül utazgattam Angliában és Portugáliában is, később az USA-ba is egyedül mentem ki -mondjuk ott már vártak, úgyhogy az más tészta). Tudok egyedül lenni, nem ijeszt meg a csend és már nem érzem végtelenül szomorúnak az egyedüllétet, ahogy arról régen vélekedtem. 

Most viszont a tegnap és a ma olyan rosszkedvet generált nálam, hogy csak na. Gábor hiánya és a semmittevés teljesen lehozott az életről. Pedig csináltam ezt-azt: sütöttem pálmalevet, találtam egy sorozatot, amire rákattantam, így kb. azt néztem két napig egyfolytában, pakolgattam, dobozoltam a költözéshez, ma még oltáson is voltam...és mégis, olyan szinten volt rosszkedvem már délutánra, hogy sírós kiskutya gifeket küldözgettem Gábornak. 

Hát, ez van...az ember hamar megszokja a jót, meg szeretjük azt érezni, hogy valaki a lelki társunk és az a jó, ha mindig ott van velünk, de én emellett most egy kicsit azt érezem, hogy elvesztettem valamit önmagamból, amit újra meg kell majd találnom.

(Később persze jó volt, ahogy kész lett az autó, repült is hozzám, kimentünk sétálni a Népszigetre, de mivel nagyon hideg volt, inkább kocsikáztunk és somlóiztunk egyet, most meg itthon, a szerelem, boldogság és nyugalom szigetén.)