no more complaining

 Elhatározásom, hogy nincs több panaszkodás itt a blogon és a hétköznapokban sem. Elég jól sikerült is tartani, csak a hét közepe fele kaptam egyszer hisztirohamot, de akkor is vettem három nagy levegőt és tovább csináltam. Ami nem tudatos, viszont észrevettem: állandóan nagyokat sóhajtok. Felkeléskor, a buszon, útközben sétálva, amikor valakit kiszolgálok (főként amikor extrém keresztkérdésekkel jönnek), amikor megszólal a telefon, amikor 5 nagyzsákos tápot kéne beodobozolnom 5 külön címre, de 1 nagyméretű kartonodoboz sincs a boltban, amikor megjön a gls, amikor elmegy a gls, amikor 4-kor leülök végre enni, de az is 1-2 falat erejéig tart, amíg be nem nyit egy újabb vevő. A sóhajokon kívül a másik, hogy állandóan azt mondom, de kb. egy nap már vagy 20x, hogy: f@szom kivan. Nem szoktam csúnyán beszélni, nem a stílusom, főleg nem illik hozzám így 35 éves fejjel, hogy hölgy létemre így beszéljek, de sajnos önkéntelenül csúszik ki. Mire észreveszem, már késő. 

Ami kompenzál: a szerelmem szinte mindennap csomagolt nekem kaját, bevásárolt, így reggelit is tudtam mindennap vinni. Az esték vele. Azok a pillanatok, amikor este hazaérek és elkap az otthon érzése, a biztonságé, nyugalomé, pihenésé, ilyenkor még ugrálni is szoktam örömömben. Erőn felülinek érzem, hogy a hosszú munkanapok után este 9-kor meg 10-kor még nekiálltam takarítani, elmosogatni, kiteregetni, hajat festeni, a cicák vackát kipucolni. Még filmet is néztünk (igaz, hogy 3 este alatt néztük meg a Diploma előttöt, de akkor is). Sőt, egyik reggel még felüléseket is csináltam! Nem tudom honnan ez az energia, de maradhatna. Mindezek ellenére nem jó ez, érzem nagyon, de azt hiszem, most már mindjárt vége, vagy már vége is van a jövöhéttől (reméljük). 

Az álmaim mondjuk leszívnak reggelre: világvége van, miközben én a patikában vagyok a főnökeimmel és közlik, hogy csak az élheti túl, aki foglalt magának szállást szállodába, nekem nincs foglalásom, és tudom, hogy biztosan meg fogok halni, várom a halált, közben körülöttem minden szétrobban. Amerikában élek, van egy kisfiam és olyan iskolába akarom adni, ahol már 7 éves korától hegymászást tanul. Meg még egy rakart hülyeség... 

Ami a való életben történt a héten:

• Szerdán meglátogatott Marci a munkahelyemen. Annyira örültem neki, nem láttam most már hetek óta. Elhozta a legifjabb Marcit is magával, ezt a kis porontyot is ezer éve nem láttam, halálosan cuki volt. Marci még mindig nem gyógyult ki teljesen ebből a vírusból. Még valamikor 2 hónapja kapta el náluk a családban mindenki, de azon kívül, hogy nem éreztek szagokat, nem volt semmi más tünetük. Ami viszont visszamaradt: Marci azóta se tud sportolni. Ő fiatalkorában a Fradiban vizilabdázott, és azóta is kb. az összes sport szerelmese: fut, biciklizik, focizik, úszik. Mindennap csinál valamit, az az igazi nemlehetlelőnisem típus. De olyan rosszul veszi a levegőt a vírus óta, hogy nem tud sportolni, nem kap elég levegőt. Természetesen volt már orvosnál és csinálja a terápiát hetek óta, de még nem érez változást. Cserébe viszont még hízik is. Úgyhogy próbál másra koncentrálni, pl. a kávézóra és az újranyitásra, aminek viszont nagyon örül.

• Végre megjöttek a hajfestékeim és tegnap este újra színt kapott a hajam. Sajnos nekem nagyon erősen őszül a hajam, igazából 3 hetente mindig újra kéne festeni a töveknél, mert engem nagyon zavar. Most viszont már 5 hét is eltelt a legutóbbi festés óta (mert elfogyott otthon a festékem és mert időm se volt semmire). Úgyhogy nagyon zavart, már emiatt is rosszul éreztem magam a bőrömben. De végre megérkezett a héten, még ajándékot is küldtek a csomagban, a hajam pedig gyönyörű.

• Megint rettenetesen fáj a fejem, annyira, hogy alig tudom élvezni a szabadnapomat, nyomott vagyok és erőtlen. Tervezem, hogy jövőhéten elmegyek vele orvoshoz. Régebben is volt, hogy sokat fájt a fejem, de aztán pl. tavaly meg tavalyelőtt szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor fájt összesen. Szemben a mostani állapotokkal, amikor egy hónap alatt megeszek egy doboz gyógyszert. És ezt nem lehet állandóan a frontra fogni szerintem.

• Ma és holnap vagyunk szabadok, terveztünk egy csomó mindent, de a fejfájás és az eső, meg a hideg keresztbehúzták, így lejöttünk Rákoscsabára és itt szüttyögünk. Alszunk, eszünk, filmet nézünk. Gábor nagyon meg tud nevetettni, mondta, hogy hátramegy az öccséhez még kicsit dumálni, amíg én itt pötyögök a gépen. És elkezdte kommentálni, hogy közben miket fogok írni a blogba: "a vőlegényem ma is vedel az öccsével, mit csináljak lányok?!". Múltkor meg a nászútról beszéltünk és tudja, hogy én egyszer nagyon szeretnék Hawaii-ra eljutni (ki nem?), de beszéltük, hogy a vírus miatt, meg a pénz miatt is, meg a kevés szabink miatt is lehet végül valami hosszúhétvégi, belföldi nászútra fogunk menni. De én ennek is nagyon-nagyon örülnék. És mondtam neki, hogy nekem nem kell Hawaii, csak ő. Mire eljátszotta, hogy felhívja a hawaii-i szállodát és lemondja a foglalást, mindezt angolul, hogy Mrs. Tailor belföldön szeretne inkább nászutazni 2 napot, nem akar Hawaii-ra menni, ne is próbáljanak meggyőzni.... Addig csűrte-csavarta, hogy a végén majdnem bepisiltem a nevetéstől.

• Szóval a hétvégi terv még, hogy vezetünk, elmegyünk sétálni Gödöllöre, meg elmegyünk ruhákat venni. Vasárnap aztán mindketten megyünk megint dolgozni. Viszont hétfő lesz a mi vasárnapunk, ugyanis nem dolgozunk és a védettségi kártyáink is megjöttek, így szeretnénk elmenni aznap a Paskálba. Alig várom. ❤

ha eső, akkor csigák

kiscsiga

Marcipánkám, imádom ❤