bye bye kulcstartó

 Olyan bosszúsággal ért véget a tegnapi napom, hogy elveszítettem egy táskányi cuccomat.

Gáborra bíztam reggel a kis táskámat, miután kidobott engem a plázánál. Ő ezután hazament és a húga kisgyerekeivel a tóalmási strandra készült. Csakhogy, miközben pakolta be a gyereküléseket a kocsijába, az én táskámat feldobta a kocsi tetejére, hogy mindjárt beviszi. De ezt persze elfelejtette és a táskámmal a kocsi tetején indult el, ami valószínűleg valahol lerepült onnan. Erre már ő is csak este eszmélt, amikor keresni kezdtem a cuccomat. Akkor körbejártuk az utcákat, de nem láttuk sehol. Benne volt az új sortom, két nyári felsőm, fehérnemű, piperecuccok, a kutyám kajája és gyógyszerei, illetve a lakáskulcsom. Tudom, nem volt benne nagy érték és Gábor szerint több is veszett Mohácsnál (mondjuk ezzel a mondattal csak felidegesített), de amit igazán sajnálok, az a kulcsom. Odaveszett az egyetlen postaláda kulcsunk és nevessetek ki nyugodtan, de a kulcstartóm is, amit Minnesotában vettem és ragaszkodtam hozzá. Bár kicsit pipa voltam, de nem akartam mérges lenni, mert még ezelőtt Gábor épp mesélte, hogy milyen feszült napja volt és ő általában sosem az, szóval amikor az, akkor kivételesen tényleg rossz napja van, szóval nem akartam mérges lenni rá, de picit mégis az voltam. Épp a hintaágyban ültünk, mikor kijöttek a szülei is a teraszra és anyukája olyan vicces történeket mesélt, hogy aztán már tényleg nem is haragudtam. Hogy náluk a családban valahogy tradíció mindent elhagyni, főleg a kocsi tetejéről. Hogy ők, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és mentek nyaralni, a tetőcsomagtartón lévő bőröndöt nem csukták le rendesen, ezért 100 méteren szóródott szét minden cuccuk. Hogy Gábor húga hányszor hagyta a kocsi tetején a táskáját, tele mindennel, de utólag mindig épségben előkerült az a táska. Valószínűleg öröklődni is fog ez a tulajdonság, úgyhogy a majdani gyerekeink is mindent a kocsi tetején fognak felejteni. (Egyébként Gábor sokszor meséli, hogy mennyire rossz gyerek volt, de nem akart ő sosem rossz lenni, csak véletlenül sültek el rosszul a dolgok és valahogy ezt most is szoktam látni benne, amúgy unokaöcsém pont ilyen még, haláli cuki és jóindulatú, de minden rosszul sül el, amihez csak hozzáér).

Ma hajnali 5-kor már az autóban ültünk a belváros felé haladva, Gábor ment dolgozni, engem meg kidobott itthon. Így ebben a kora reggeli órában mi mást tudtam volna csinálni, mint besétálni Marcihoz és inni egy jó kávét, meg beszélgetni a többiekkel? (Egyébként, amíg oldalt ácsorogtam és ittam a kis kávémat, megint elkapott a hév és beszélgetést kezdeményeztem egy külföldivel, aki a kávéját várta, aztán segítettem neki a kis asztalon is you like cinnamon, ha? adtam neki kanalat, meg bepakoltam utána a mosogatóba, nagyon kedvesen köszönt el, Marcipánt is megsimogatta, de Marci azt mondta viccesen, hogy állítsam le magam.) Fhuu...hiányzik a vendéglátás, az egész napos cseverészés, kávézás, mintaöntés, a teltházkor fellépő jó stressz, ami pörget. Azt hiszem, hogy nekem a legnagyobb álmom egy kis kávézó, amit a saját elképzeléseim szerint alakítok ki, ahol én is dolgozom, de az alkalmazottaim is aranyosak, ami egyszerűen pont olyan, mint én. 

Ezután amúgy már 8-kor itthon voltam (nem akartam a forró városban sétálni a kutyával, igyekezni kellett, hogy még kvázi reggel hazaérjek vele). Délelőtt aztán picit aludtam még, filmet néztem, rendbe raktam a konyhát. Dél körül átcsattogtam nővéremhez, ebédeltünk, lementünk jeges kávét inni, aztán szétröhögtük magunkat (tényleg, annyit szoktunk néha nevetni, hogy máskor hetekig nem nevetek összesen ennyit). Most meg itthon, dobozolok tovább, mert úgy néz ki, hogy hétfő lesz a nagy nap, amikor véglegesen, cicástól-mindenestül leköltözünk a házba, fingers crossed.