fiúk az életemből: Marci (part III.)

 Amikor már évek óta húzódott ez az egész, elkezdtem komolyan érezni azt, hogy nem tudok kijutni belőle. Olyan volt, mint egy zárt kör, amin belül csak megyek és megyek, a kijáratot keresve, de azt sosem találom meg és mindig ugyanoda jutok vissza. 

Közben nemcsak a kilátástalan szerelmünk kényszerített a padlóra, hanem az akkori életem, munkám, körülményeim is. Nem volt semmi kifejezettem rossz, de jó sem. Olyan átlagos volt minden. Bár szerettem a munkámat, de untam. Nem volt már benne újdonság, nem volt hova fejlődni benne, nem találtam motivációt. Szerettem ott lenni, de borzasztóan ki voltam éhezve az újra. Új ingerekre, új arcokra, új kihívásokra, új környezetre. A lakásomat teletettem olyan képekkel és feliratokkal, mint life begins at the end of your comfort zone, meg don't dream your life, live your dreams stb. De kellő bátorságom nem volt még...illetve, nem is bátorságom nem volt, hanem inkább ötletem. Nem tudtam, hogy akkor ehelyett mit, merre, hogyan tovább... Aztán kitaláltam, hogy megpályázom a working holiday vízumot Új-Zélandra és elkezdtem ehhez pénzt gyűjteni. Komolyak voltak az elképzeléseim, bele is ástam magam a témába, terveztem vele, mindent összegyűjtöttem hozzá. Készültem arra az éjszakára, amikor is majd meg kell online pályázni a vízumot és azt hiszem az első 100 leggyorsabb jelentkező kapja meg. Ezt meséltem Marcinak is, aki borzasztóan letört emiatt és hülyeségnek tartotta az egész ötletemet. Mégis mit akarok én egyedül Új-Zélandon? Mit fogok dolgozni? Hol fogok lakni? Az angolom se lesz elég oda....és különben is, miért kell nekem a lehető legmesszebb mennem? Ezeket mondogatta és nekem ezek nagyon rosszul estek, mert azt szerettem volna, ha lélekben támogat és drukkol nekem.

Voltak ekkor is rosszabb és jobb periódusaink. Az egyik kapcsolatomat megfúrta azzal, hogy éjjelente sms-eket küldözgetett, amikre én válaszolgattam (hiszen őt szerettem) és a születésnapi bulimra is eljött természetesen, ahol egész egyszerűen nem hagyta, hogy rajta kívül mással is beszélgessek (mármint én ott álltam az akkori párommal és ő is végig ott állt mellettünk, harmadiknak). Az akkori barátom egy rendőrnyomozó volt amúgy, akinek nem kellett sok, hogy érezze, van köztem és Marci között valami (nem csaltam őt meg soha, tényleg), így 3 hónap után szakított velem és nagyon beolvasott nekem, hogy szórakoztam vele (nem szórakoztam amúgy, én szerettem őt is, de megértettem, hogy szakít velem). Viszont volt egy olyan éjszakánk is, amit kettesben töltöttünk el a Sziget fesztiválon és azután az éjjel után úgy tűnt mindkettőnknek, hogy talán mégis egymást választjuk (vagyis ő engem, hiszen én szinte végig szabad voltam mellette). Megint úgy tűnt, hogy minket egymásnak teremtettek. Emlékszem, a fűben feküdtünk, az eget néztük, közben fogtuk egymás kezét és arról beszéltünk, hogy milyen lenne a közös élet, én hogy várnám őt haza, mennyi gyerekünk lenne és micsoda kalandok sorozata lenne az egész életünk. Aztán ez is mind füstbe ment, csupán emléknek maradt meg. Én róttam tovább a kilátástalan köröket, ő meg élte tovább a látszat boldogságát.  

Szóval, ültem egy kád vízben, ami elég langyos volt ahhoz, hogy még ne fázzak benne, de már elillantak róla a habok és a bőröm is szétázott tőle - pont így éreztem magam abban az időben. Biztos, jó állás, amit végül is szeretek és pénzem is van belőle, saját lakás, a szívem mélyén szerelem is. De közben bele voltam fásulva, untam, magányos voltam, minden napomat ugyanaz a szürkeség lengte be. Ekkor volt, hogy utazgattam egyedül, de ez sem elégített ki egy idő után. Elmentem Liverpoolba, a Beatles szülővárosába, de nem volt kivel megosztani az örömömet, hogy a kedvenc zeném innen származik. Elutaztam Portugáliába, álltam az Atlanti óceán peremén, de meghatottságomban nem volt kihez bújni, így magányosan állva pityeregtem azon, hogy milyen csodás az óceán látványa. A vízumos working holiday terve egyre közeledett, amitől egyre jobban kezdtem szorongani, de nem akartam meghátrálni. Mígnem egyik este elmentem vacsorázni Marcival, aki kicsit váratlanul röviditalt rendelt mindkettőnknek az életek előtt. Ő kettőt is lehúzott, mire képes volt elmondani azt, amit szeretett volna.

Marci régen, még az egyetemi évei alatt és aztán később utána is, folyamatosan járt ki az USA-ba dolgozni. Azt hiszem, nyolc nyarat töltött kint, imádta, mindig rengeteg történetet mesélt. Úgy tartotta, hogy őt ez a 8 év formálta át teljesen. Szoros barátságokat kötött és a kinti főnökéhez a mai napig úgy ragaszkodik, mintha az apja lenne. Szóval ezen a vacsorán azzal állt elő, hogy ő leszervezte nekem azt, hogy kimehessek dolgozni az USA-ba. Megbeszélte a volt főnökével és ők szeretettel várnak engem kint. Ez még fél évvel a kiutazásom előtt volt és több lépcső is volt még, amit meg kell ugranom egyedül, pl. vízumot igényelni és vízuminterjúra menni, szóval ez még egyáltalán nem volt biztos. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy engem ő ezzel "elengedett". Hogy nem akarta, hogy Új-Zélandra menjek, mert tudta, hogy úgyis megkapnám a vízumot és féltene engem (nagyon messze, idegenben), így viszont tudja, hogy biztonságban leszek és jó dolgom lesz. Úgy mondta el ezeket, hogy sírt közben, mert tudta, hogy ezzel elveszít engem örökre. Többé nem jövök vissza hozzá, többé nem fogunk együtt dolgozni és együtt nevetni, többé nem lesz, hogy összenézünk és tudjuk, hogy mit gondol a másik. Azt mondta, hogy ezzel azt bizonyítja be, hogy mennyire szeret engem és most mennyire túllép az ő saját érdekein. Hogy őrlődött ezen és nem akarta meglépni, de belátja, hogy meg kellett és értem tette. Én vele együtt sírtam, de félig örömömben, hiszen tudtam, hogy mekkora szabadság vár rám. Tudtam, hogy végre kiszabadulhatok a saját magam kreálta börtönömből, amibe magamat zártam be és aminek a kulcsát Marcinak adtam oda, még valamikor nagyon régen. Ő pedig most ezzel a lépéssel, amit értem tett, kinyitotta a börtönöm ajtaját. 

A maradék félév nagyon gyorsan telt el, egyszer-kétszer mégis megpróbált lebeszélni, meg érzelmileg hatni rám, hogy ne hagyjam magára az egy szem, imádott kutyámat, de komolyabban egyszer sem sikerült eltántorítania. A kifelé vezető út lépcsőjén fokozatosan haladtam felfelé, szép lassan meglettek a papírjaim, jogsit szereztem, pénzt gyűjtöttem, abszolváltam az interjút a nagykövetségen, megkaptam a vízumot és meglett a repülőjegyem is. A búcsúestémre készült egy beszéddel, amit végül nem tudott elmondani, mert elsírta magát az első mondat közben a többiek előtt, úgyhogy csak átölelt és sírt a vállamon, miközben körülöttünk némán állt mindenki. 

Az utolsó reggelen, hajnali 4-kor jött értem, mentünk a reptérre. A kocsiban nem szóltunk egymáshoz, én nyeltem a könnyeimet (miatta, a kutyám miatt, a macskám miatt és a félelem miatt, hogy mi következik most). Aztán amikor megérkeztünk a reptérre, beállt még velem a poggyász-feladós sorba, de ott se szóltunk egymáshoz, csak mosolyogtunk, mikor elkaptuk egymás pillantását. Amikor aztán sorra kerültem, feltette a bőröndömet a szalagra. A pultos hölgy kérdezte egyedül utazik a hölgy? én pedig nem tudtam megszólalni, dübörgött a mellkasom, a fülem, sírni szerettem volna....egyedül utazik a hölgy? kérdezte újra, mire azt mondtam, hogy igen, egyedül és átnyújtottam az útlevelemet, de olyan volt, mintha nem én mondtam volna, mintha én valahol máshol lettem volna. Miután a bőröndöm elindult a szalagon, búcsúzkodni kezdtünk és nem emlékszem, hogy miket mondtunk, csak arra, hogy nagyon sírtam és Marci is könnyezett, de inkább csak nagyon szomorúnak tűnt. Nem is akart sokáig búcsúzni, kért, hogy induljak be a kapun, de én csak álltam és néztem őt, mire ő még egyszer megsimogatott, majd elindult a kijárat felé és nem is nézett vissza többé.

Én pedig letöröltem a könnyeimet és elindultam az ellenkező irányba. Tudtam, hogy nagyon jó lesz majd valamikor, de akkor nagyon rossz volt.