fiúk az életemből: Marci (part IV.)

  A kettőnk közötti kapcsolat következő fejezete arról szólt, hogy én az USA-ban töltöttem kint fél évet, ő pedig itthon maradt. Egyikőnknek sem volt könnyű. Neki lehet, hogy picit rosszabb is volt, mert én egyik napról a másikra kiléptem a mindennapjaiból, nem találkoztunk, nem beszéltünk, nem nevettünk többé együtt. Ugyanakkor, emellett a veszteség mellett nem történt vele újdonság. Nem úgy, mint velem. Mert nekem is eltűnt ő az életemből, viszont az én életem a búcsúzkodásunk után 16 órával máris tele volt új ingerekkel. Új földrészre érkeztem, az Egyesült Államokba. Halálra izgultam magam a reptéren sorban állás közben, hogy vajon tényleg beengednek -e az országba. És mikor kiértem a reptérről, ott várt rám az új főnököm, beugrottam a pickupba és meg sem álltunk a farmig. Új inger volt minden: hogy csak angolul lehet beszélni, hogy milyen egy amerikai nagyváros (Minneapolis), hogy milyenek az emberek, hogy milyen a cowboy kalapos új főnököm, hogy milyen lesz a kisváros, ahova megyünk...azt se tudtam hova kapjam a fejem. Aztán egy így folytatódott tovább hosszú hónapokig, új volt minden és mindenki, minden táj, a munka, a környezet, az új barátok. 

Ami kettőnk között viszont továbbra is folyt, hogy naponta, de legalább kétnaponta beszéltünk telefonon vagy videochaten. Ő volt az egyetlen, aki keresett, ő volt az, aki kíváncsi volt mindenre, hogy hogy vagyok, mik történtek, merre megyünk, hol vagyunk épp és kb. minden másra. Bár a nővéremmel is beszéltem azért sűrűn, ott a megszokott dolog érvényesült megint: ő öntötte a telefonba a mondanivalóját, de azt nem kérdezte meg, hogy velem odakint, egyedül miújság van, vagy ha mégis megkérdezte, akkor a válaszra nem figyelt (ahha, ahha, igen...ahha). Szóval mi, Marci meg én, igazából nem távolodtunk el egymástól, sőt, jobban összekötött minket a fizikai távolság. Nekem legalábbis még letisztultabb lett a kép Marcival kapcsolatban: ő az egyik, ha nem a legfontosabb ember az életemben. Nem vagyok biztos benne, hogy még ekkor is szerelmes voltam -e belé. Vagyis de, az voltam, csak már olyan halkan, lágyan, belenyugvóan, mint amikor egy kapcsolat a kezdeti fellángolás után egy kisebb, nyugodtabb mederben folydogál tovább. És mindemellett azt éreztem, hogy nekem ő ennél sokkal-sokkal több: legjobb barát, nevetőtárs, az első ember, akitől tanácsot kérek, akinek elmondom a problémámat, az első, akit azonnal hívok, ha valami hatalmas nagy, jó hír van. Az ember, akit felhívok, amikor sírok. És nem azért sírtam kint, mert hiányzott és nem azt sírtam bele neki a telefonba, hogy hiányzik, hanem mert magányos voltam és nehezen illeszkedtem be az elején (rajtam kívül szinte mindenki bolgár volt és amikor köztük voltam, akkor is csak ritkán beszéltek a kedvemért angolul, tehát ez egy ilyen kirekesztő érzés volt, hiába tudtam angolul, ha senki nem beszélt velem azon a nyelven, csak az amerikaiak, a litvánok és a csehek, de velük meg nem voltam olyan sokat). 

Én közben azért szerelmes lettem kint. Egy bolgár fiúba estem bele, aki persze minden szempontból rossz választás volt (na jó, de ilyenkor nincsenek észérvek). Szóval júniusban elkezdődött ezzel a fiúval egy kis románc, nagyon jó volt. Az az igazság, hogy én egy picit jobban beleéltem magam valamibe (hogy mibe, azt pontosan én se tudom, hiszen semmi komolyról nem volt szó köztünk és nem is lehetett volna). Hazautazáskor abban maradtunk, hogy találkozunk még, ő majd meglátogat Magyarországon és én elviszem őt egy-két szép helyre. Még később, ősszel és télen is terveztük ezt, jó sokáig, de utána ugye bejött a covid, nem lehetett utazni, közben én Gáborral is találkoztam, úgyhogy így lett végleg vége a történetnek (habár ő még pár hónapja is írogatott nekem, annak ellenére is, hogy megírtam neki: párra találtam, akihez hűséges vagyok -ő még így rá akart venni erre-arra...). De megint nagyon előre szaladtam (amúgy majd leírom ennek a kalandnak is az egész történetét). 

Maga az, hogy valakiért nagyon odavoltam, szerelmes voltam, rágondoltam egész nap -az az érzés, hogy ez nem Marci és én képes vagyok rá, képes vagyok még így érezni, már csak ezért megérte volna az egész amerikai út. Nem is a végkifejlet számított annyira, hogy mi lesz ezzel a fiúval, hanem az érzés, hogy megvan újra, hogy nem haltam meg belül, hogy nem Marcié az egész szívem. Az érzés, ami olyasmi volt, hogy újra élek -na ezért érte meg az egész (rengeteg más miatt is, de főleg ezért). Közben ez a fiú párszor azért összetörte a szívemet a nyáron, volt, hogy éjjel sírva hívtam Marcit, hogy mekkora hülye vagyok, most meg itt bőgök egyedül a lakókocsiban. Éreztem a hangján, hogy rosszul esik neki, amit mesélek, de közben nagyon meg tudott vigasztalni. Ilyenkor azt kívántam, bárcsak olyan apám lett volna, mint ő, aki igazán szeret, akinek igazán fontos vagyok, aki tud rólam érzelmileg is gondoskodni. 

A félév amúgy hiphop eltelt. Úgy jöttem haza, hogy egy csomó mindenben fejlődtem, talpraesettebb lettem, bátrabb az élet sok területén. Amit biztosan tudtam, hogy alig vártam, hogy landoljon a gépen: hazai földön legyek, meglássam Marcit és megöleljem. A reptérre természetesen ő jött ki értem. Ez a találkozásunk, így fél év után egyszerre volt romantikus és vicces is. Amikor jöttem ki a reptérről, vonszoltam magam után a nagy, nehéz bőröndöket: egyik kezemmel a hatalmas utazó bőröndöt húztam, a másikkal a kis bőröndöt, közben rajtam hátizsák, húzott rendesen a súly, de szinte szaladtam ki a kijáraton és pásztáztam a parkolót hol van Marci, hol van Marci?? És egyszer csak ott volt, hatalmas vigyorral az arcán, én meg rohantam, bár majd megszakadtam a súlyoktól. Szépnek azért szép volt a jelenet és nagyon jó érzés volt, de közben egy romatinuks vígjátékban éreztem magam, vagy valami paródiában, ahol kifigurázzák a gicces jeleneteket. A kocsiban aztán egymás szavába vágva beszélgettünk, mint az ezeréves barátok, akik kétezer éve nem látták egymást. Úgy volt, hogy egyenesen hazavisz, mert nagyon fáradt voltam, jetlag és egyebek...de azért ő nagyon szeretett volna velem ebédelni, mielőtt hazadob. Úgyhogy elmentünk az egyik kedvenc helyére tengeri herkentyűket enni és rendelt mellé valami különleges, méregdrága pezsgőt is, így landolásom után egy bő órával már vele koccintottam egy étterem teraszán. 

Ezután, mivel más ötletem és felkérésem nem volt, visszamentem hozzá heti 2-3 napra dolgozni, de csak egy bizonyos munkakörbe (süteményeket sütöttem, de a pultban már nemigen dolgoztam). Úgy voltam vele, hogy ez tökéletes, amíg nem tudom, hogy pontosan mihez is akarok kezdeni. Marci természetesen nagyon boldog volt, hogy újra a fedélzeten vagyok és az új törzsvendégeknek is úgy mutatott be, hogy a valaha volt legjobb emberem (ez mondjuk igaz is, bocsánat, hogy nem szerénykedem). Szóval a munkahelyen is találkoztunk néha, elkezdtünk ugyanúgy edzeni, úszni járni együtt, mint régen, meg vacsorázni, meccset nézni, iszogatni. Nekem ő még mindig az első számú férfi volt az életemben, de közben már valahogy túlléptem azon, amit én összeszenvedtem vele hosszú évekig. Imádtam, de valahogy a szívem egy elzárt részében volt, illetve azt éreztem, hogy ő sokkal több nekem annál, mint ami volt. Mert ő nekem a legjobb barátom lett, ami azt jelentette, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb volt. Már nem bántottak olyan dolgok, hogy családozik, elutazik. Én már valahogy kint voltam ebből a kapcsolatból. És közben egy kicsit bíztam abban, hogy hátha mégis folytatódik valahogy a nyári románcom azzal a bolgár fiúval. Tindereztem, randizgattam, illetve beiratkoztam boxra, ahol rögtön lett pár új udvarlóm, és volt, aki nekem is nagyon megtetszett. 

Csakhogy Marci elkezdte újból, hogy ő most aztán nagyon-nagyon odavan értem. Megint újrakezdtünk, vagyis amit elkezdtünk, az részemről inkább nagyobb hányadban volt barátság extrákkal, semmit az, hogy én azt érezzem, hogy ebből lesz valami. Tény és való, hogy szuper estéket és éjjeleket töltöttünk együtt.  Életem talán egyik legjobb születésnapi buliját szervezte meg nekem a nővéremmel együtt és a szilvesztert is közösen töltöttük. Elkezdtünk szállodákba járkálni, mert nem volt alkalom, hogy máshol egymáséi legyünk és megmondom őszintén, élmény is volt: a behűtött pezsgő, a gyönyörű szobák, a hatalmas ágyak és persze ő (a legfontosabb). Csakhogy ez volt az a lépés, amivel akartlanul lefejeztük a kapcsolatunkat. Marci oldaláról valahogy kiderült a hűtlenség (a mai napig nem tudja egyikőnk sem, hogy végül hogyan és miért buktunk le), és bár az ő párja megtudta ezt, még hetekig titkolta, nem közölte vele, hogy tudja mi van köztünk.

Úgyhogy egyszercsak Marci elkezdett furcsán viselkedni. Nem írt, nem hívott, nem tudtam mi történt. Amúgy az a legdurvább benne, hogy az utolsó együtt töltött éjszakánkon én azt álmodtam, hogy kiderült minden és az ő párja nagyon veszekedett velem. Ezt Marcinak is elmondtam másnap és akkor még azt beszéltük, hogy milyen jó, hogy csak álom volt. De ezek szerint nem, mert megálmodtam, ami aztán bekövetkezett. Szóval ilyen távolságtartó lett velem egy-két héten keresztül, de közben mondta, hogy majd elmondja, minden rendben, csak most még nem tudja. Aztán végül fixáltunk egy időpontot, hogy találkozunk. Január volt, havaseső, csúszós járdák, este, sötétség. Elém jött kocsival, én nagyon csinosan mentem: akkor próbáltam kis egy új fonást, amit a fodrászom készített, új rúzst viseltem, magassarkút és a szép, nőies télikabátomat. Beszálltam a kocsiba, Marci nagyon szomorú volt, de rögtön megjegyezte, hogy nagyon szép vagyok. Sejtettem, hogy mi fog következni, valahogy zsigerileg éreztem, csak azt nem tudtam, hogy pontosan mi a szituáció. De tudtam, hogy ezen az estén, az autóban ülve lesz vége. Vége annak, ami kilenc évig tartott és ami a leghosszabb és legerősebb érzés volt az életemben. Megfogta a kezem. Azt mondta, hogy kiderült a legutoló légyottunk és választás elé állította őt a felesége: vagy ő és a gyerekek, vagy én. És ő őrlődött, de végül a gyerekeit választja -ezt így mondta nekem. Nem bírnám ki, ha nem láthatnám őket mindennap -én tudtam is mindig, hogy neki ők a legfontosabbak, erről amúgy nem írtam még, de tényleg ők voltak az elsők neki, mindig, mindent felülírtak  és én ezt is annyira szeret(t)em benne, hogy ennyire szereti a gyerekeit. És irigyeltem is őket, és nemcsak azért, mert ők álltak nála az első helyen, hanem azért is, mert én is ilyen apát szerettem volna, akinek az első vagyok. És a feleségét is szereti, persze, hogy szereti, mindig is szerette. Én ezt is tudtam, csak az igazság az, hogy engem azért szeretett jobban, mert én őt sokkal jobban szerettem, mint ahogy őt a felesége. Nem akarok gyerekes lenni, meg pocskondiázásba esni, mert az az igazság, hogy én az ő feleségét is nagyon szerettem...lehet ez már így nagyon bonyolult, de Marci feleségéről nem szeretnék írni.

Ott tartottam, hogy azt mondta, a gyerekeit választotta és a feleségét, mert végülis szereti. De téged szeretlek...érted? Szerelmes vagyok beléd...érted?? -mondta, miközben nekem már folytak a könnyeim, de közben ránéztem és mosolyogtam rá. Ha nekem, a nehéz évek alatt bárki azt mondja, hogy a végső szakításkor mosolyogva fogok nézni Marcira, még akkor is, ha hullanak a könnyeim, biztos azt mondom, hogy te hülye vagy! És közben ez történt: néztem őt, mosolyogtam, bólogattam, közben hullottak a könnyek a szememből. Sose mondtad, hogy máshogy is lehetne...sose mondtad, hogy... -akadt el a szava. És igaza van. Én sose mondtam, hogy de miért nem én? hogy válassz engem hogy hagyd el hogy legyél csak velem -mert azt hittem, hogy ez egyértelmű. Vagy nem is tudom, lehet sose merült fel bennem komolyan, hogy úgy is lehetne?

Szóval ültünk a kocsiban, szakadt a havas eső, az utca esti kivilágítására is pontosan emlékszem: azokra a fényekre és arra a hangulatra. Megöleltük egymást, már amennyire autóban, téli kabátban ülve lehet ölelkezni, de még így is nagyon szorítottuk egymást. Nagyon. Akkor nem megyünk már együtt úszni többé? -kérdeztem sírva, de persze ez inkább költői kérdés volt. Nem tudom...én szeretném...én akarom -és azt mondta, hogy megpróbálja ezt elmondani a feleségének, hogy barátként hadd találkozzunk, de leintettem, hogy ezt ő se gondolja komolyan. Hazavitt, kiszállás előtt ránéztem és mosolyogtam, közben még könnyes volt a szemem. Ő ugyanezt csinálta: könnyes szemmel nézett, de közben mosolygott, azzal a sármos, féloldalas mosollyal, amivel mindig levett a lábamról. Elengedtük egymás kezét, kiszálltam a kocsiból és bementem a kapun. 

Én most annak örülök, hogy ő jól van. Hogy bár részleteket nem tudok, mert többé nem kérdeztem ezt, de úgy tűnik, hogy helyreállt köztük a béke. Örülök, mert beszélünk sűrűn telefonon és néha meglátogatjuk egymást a munkahelyen: vagy én ugrom be, ha ráérek reggel, vagy ő jön el negyed órára a patikába, ha ideje engedi. Ő is azt mondja, hogy örül Gábornak. Remélem tényleg így van. Az elmúlt egy évben párszor volt olyan, hogy számomra nagyon fontos kérdésekben még mindig hozzá fordultam először, azonban ha most visszagondolok erre, úgy látom, hogy ez egyre ritkább. Mert Gábornak mondok már el mindent először. 

Az életemben a legjobban azonban azt bánom minden hibám közül, hogy aznap elmentem vele abba a szállodába. Ha nem mentem volna, ha nem kezdődik el újra, akkor a mai napig legitimen találkozhatnánk. Nem érte meg kockára tenni a testiség miatt azt, amit emiatt elveszítettem.