senki nem ért meg

 Tegnap este volt egy kis kiborulásom itthon. Mire Gábor megjött a munkából, épp tálaltam a rizottót és leültünk enni, de aztán elkezdtem sírni. 

Az van, hogy én nagyon féltem a macskákat. A falat még nem kezdtük el megcsinálni, ők meg egy nap ötvenszer ugranak le a lépcsőre és vannak lent máris a kerti ajtónál, vagy egy emelettel lejjebb, a pincénél. Az alattunk lévő szinten pedig, a kerti ajtóval szemben Gábor szülei laknak, ahol van egy vizsla, egy kaukázusi medveölő és egy bátor, harci macska. Én egyelőre sehova nem akarom a cicáimat engedni, se a többi állat közé, se a kertbe, se a pincébe, se a tetőre, se sehova. Azt szeretném, ha itt maradnának velem az emeleten, ezen a 100 nm-en, ahol ezer helyre el lehet bújni, lehet odút találni, felmászni, lemászni, ugrálni, tényleg százszor több dolgot tudnak csinálni, mint amit nálam a lakásban lehetett. Aztán majd, egyszer, lehet, hogy kiengedem őket, vagy megmutatjuk őket a lenti állatoknak, de én ezt most még nem akarom. És közben azt érzem, hogy mindenki kinevet, hogy de hát ezek csak macskák, meg a macskának a kert az élete és semmi baja nem lesz, majd elszalad és felugrik és elbújik, ha menekülnie kell...kösz szépen.

Az én macskáim nem akármilyen macskák. Ha az egyik odaveszne, nem lehetne pótolni egy másik kiscicával. Nekem ők a kishiúzom és a kispumám, akikből egy van, akiket az utcáról mentettem, akiknek biztonságot adok, akikért felelősséggel tartozom. Nem akarom, hogy kutya kapja el, autó üsse el, mérget egyen, másik macska tépje meg, valaki heccből kilője, megázzon, fázzon, éhezzen, szomjazzon. És nem érdekel most már, hogy ki gondol bolondnak, ki szerint mi a normális. Elhiszem, hogy az itteni cicának az a normális, hogy ő kinti-benti, mert ő kiscica kora óta így nőtt fel. Az én macskáim viszont azt se tudják mi az az autó, nem ismerik a helyet, ezer dolgot nem ismernek, ami kint van. Az egyik olyan félős, hogy ha kint rekedne, lehet, hogy azért nem találnák meg többet, mert egy rejtekhelyről soha többé nem merne előjönni. A másik viszont pont, hogy annyira barátságos, hogy a végén még valaki megtartaná őt, vagy olyan emberhez menne oda, aki bántani akarná.

Én sajnos nem annyira bízom senkiben magamon kívül, mert régen bíztam és annak aztán nagyon rossz vége lett. Még az első barátomhoz költöztem ki egyszer, szintén a 17. kerületbe, amikor 23 éves voltam. Akkoriban két kutyám volt, egyik se Marcipán volt, ő később jött. Volt egy kis fekete kutyánk, a Bogi, akit még akkor fogadott be a családom, amikor én 13 éves voltam. És volt egy kétéves snautzer keverékem, Burkus, akit pedig előtte egy évvel fogadtam örökbe. Szóval jött a költözés, persze, jöhetnek a kutyák is, kert, külváros, minden, a kutyának amúgy is a kertben a helye. Bejöhettek ugyan a házba, de csak az előszobába. Ekkor csak egy szobánk volt az akkori barátommal, a házban lakott az egész családja. Mindenki azt mondta, hogy túlreagálom a kutya dolgot, hogy mindig azt nézem, éppen merre vannak és jól vannak -e. Meg hogy jól vannak, nyugodjak meg, mindenki figyel rájuk, élvezik itt az életet. Egy nagy francot! Az egy év leforgása alatt mind a két kutya elpusztult. A kicsit a kertben ütötte el az akkori barátom apja, a snautzer pedig egy vihar alkalmával szélnek eredt, amikor kinyílt a kerti kapu. Soha nem lett meg, hiába kerestem hosszú hetekig, plakátoltam, kereste a menhely is, ahonnan örökbefogadtam, éjszaka is jártam a környéket elemlámpával. Volt rajta minden: nyakörv, biléta, chip, de sajnos semmi nem segített. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy nagyon kemény tél volt, hatalmas hó és kemény fagyok, nem tudom meddig élhetett túl szegénykém az utcán egyedül, fázva és éhesen, de ha ez eszembe jut, a mai napig könnybe lábad a szemem. Hogy a másik kutyára inkább nem is gondolok, akin puszta ostobaságból áthajtottak kocsival és amikor mentem haza munkából, azzal fogadtak, hogy már nincs.

Szóval lehet, hogy Gábor családja más és ők tényleg figyelnek és vigyáznak a cicákra, de én már annyira nem tudok ebben bízni, hogy sokszor arra gondolok hazafelé jövet, vajon élnek -e még a macskáim vagy a kapuban állva már azzal fogad valaki, hogy valami rossz dolog történt.