új utakon

 Tegnap reggel, a pár napos kis szabadság után tök nyugodtan beültem a kisautómba és elindultam vele dolgozni. Észrevettem, hogy picikét elkezdett rutinná válni az, hogy autóval megyek. Nem azt mondom, hogy már egyáltalán nincs bennem izgalom induláskor, de az 1-2 héttel ezelőtti szituációkhoz képest már hatalmas a különbség. Furcsa, mert kb. egy hete írtam azt a posztot, hogy elhagytam a visszapillantóm külső részét és még mindig szorongást okoz az elindulás. Pedig szabi alatt nem is vezettem, hiszen Gábor autójával voltunk nyaralni és aztán itthon is ő vezetett. Lehet, hogy ilyenkor az idő is segít, mármint hiába nem vezetek közben, azért a feldolgozás része folyamatos bennem. Még az elején, gyakorláskor is ez volt, általában hetente egyszer gyakoroltunk, de előfordult, hogy 2 hétig nem ültem be az autóba, mert nem volt rá alkalom, viszont hiába telt el 2 hét vezetés nélkül, már sokkal jobban ment és kevésbé féltem, mint a legelején. Szóval tegnap úgy szálltam be, hogy idő van, indulni kell és inkább azon szöszmötöltem, hogy valami jó zenét keressek az útra.

Úgy szoktam menni, hogy tekergek kicsit az utcákon ott nálunk, ahol lakunk, aztán kikanyarodok a Péceli útra, ott el szoktam menni jobbra és onnan már M0-ás, Cinkota, aztán az úton el végig, a patikáig. Tegnap viszont, mikor elérkeztem a szokásos jobb kanyaromhoz, ki volt táblázva, hogy nem lehet jobbra menni. Valami útfelújítás van, ami fura, mert tavaly ez az út egyszer már le volt zárva és kész lett, most nem értem minek túrták fel újra. És ekkor: halálos nyugalomban tovább mentem egyenesen a Péceli úton. Szólt a zene, Marcipán hátul nézelődött, minimális, jól eső huzat járta át a kocsit. Mentem egyenesen és gondolkodtam, hogy most mi legyen? Én kettő, vagy három utat tanultam be így az elején: kettőt a két patikába, de mindegyik helyre csak egyfélét, meg az Auchanba, de oda még nem mertem elmenni egyedül. Szóval egyenesen útba voltam be, a város felé: helló csütörtök reggeli dugó és araszolás, helló ismeretlen, új utak!

Gondolkodtam, hogy valamelyik utcán befordulok, és visszamegyek a házhoz, ott meg elmegyek a hátsó úton és hátrébb megyek fel az autópályára....de az a baj, hogy én ezeket a kis utcákat nem ismerem. A háztól már amúgy messze is voltam, meg itt nem olyan egyszerű, hogy egy párhuzamos utcán csak visszamegyek, mert itt az utcák kanyarodnak össze-vissza, múltkor még gyalog is eltévedtem, amikor a kutyát vittem el sétálni. A GPS ötlete ki volt lőve, ennyire még nem vagyok vagány, hogy vezetés közben telefont nyomkodjak. Úgyhogy szépen végigvezettem magamban az útvonalat, hogy merre is kéne mennem, hogy ebből a tök más irányból megérkezzek a patikába. A Péceli út végén rámentem a Pesti útra, ott végigmentem a Tescoig, onnan aztán lekanyarodtam a Keresztúri útra, ami behozott a Kerepesi útra, ott vettem egy jobb kanyart és máris a Veres Péter úton jöttem. Persze ez a gyakorlatban azért kicsit bonyolultabb volt, nem tudtam az utak neveit sem (azóta néztem meg), és a kanyarokat is úgy vettem be, hogy azt hiszem itt kell, meg úgy emlékszem, mintha a Tesconál lenne az a kanyar, meg azon filóztam végig a Keresztúri úton hajtva, hogy vajon a Kerepesinél ki lehet -e menni majd jobbra, vagy csak egyenesen és balra, mert akkor beszoptam és akkor vagy a 14. kerületbe megyek át, ami nekem tök sötét, vagy a lakásom felé, a 13. kerület felé fordulok. Ezért amikor az út végén megláttam a táblát, hogy a szélső sáv jobbra megy, felnyomtam a zenét, ami épp ment és hangosan énekeltem örömömben. Tudom, nem nagy kunszt ez, de nekem ez olyan sikerélmény volt, mintha egy vizsgán mentem volna át ötössel, amire nem is készültem. 

Ja, és a legjobb: nem is volt dugó, se araszolás, se semmi, kb. 10 perccel később értem be, mintha a pályán jöttem volna. De annyira tetszett és igazából olyan nyugis volt, hogy ma is arra volt kedvem jönni, és ma még gyorsabb is volt és végig zöldhullámon jöttem. Nem azt mondom, hogy pl. hétfőn lesz merszem autóval menni a fodrászhoz a 6. kerületbe, de még az is lehet, hogy reggel úgy ébredek majd, hogy bevállalom ezt az őrültséget.