őszintén

 Ha őszinte akarok lenni, akkor az az igazság, hogy nagyon szomorú a szívem. Egy év alatt másodszorra vetéltem el az első trimeszter alatt. 

A tavalyi eset is itt él még élénken bennem, nagyjából pont egy éve történt. Pozitív lett a tesztem, nagy volt az öröm. Ez annak nyilván nagy öröm, akinek életében először pozitív a tesztje. Mivel nem terveztük, bár nagy szerelemben voltunk már akkor is, nem tudtam, hogy Gábor hogy fog reagálni. De annyira örült, hogy utána késő éjszakába nyúlóan beszélgettünk, olyan izgatottak voltunk. Aztán teltek-múltak a hetek és sajnos vérzésem lett, rögtön elmentünk a nőgyógyászhoz. Ő megvizsgált, majd a Honvéd Kórházba irányított, ahol több vizsgálat után még aznap felvettek a kórházba. Azt mondták, hogy saját felelősségre hazamehetek, de akár életveszélyes állapotba is kerülhetek, ha így teszek. Ezért bent maradtam, bár akkor már tombolt a covid és tudtam, hogy Gábor pl. be se jöhet hozzám. Fent, a kórházi részlegen a felvételnél egy nagyon hosszú (vagy annak tűnő) papírt kellett kitöltenem, és emlékszem, tökre megdöbbentem azon, hogy a papíron volt egy ilyen kérdés: halál esetén értesítendő személy neve és telefonszáma. Jó, ez nyilván minden kórházi papíron rajta van, de én életemben először kerültem kórházba és valahogy először éreztem azt, hogy akár meg is halhatok. Nem volt nálam semmi, se ruha, se fogkefe, egyáltalán semmi, csak a kis táskám az iratokkal. Én aznap nem úgy indultam el otthonról, hogy aztán a kórházból már nem engednek haza. Közben Gábor eljött a melóból és összepakolt nekem otthon egy bőröndöt, de aztán jött a következő probléma: hogy jut be a bőrönd. A katonák nem engedték őt be, hiába szólt le az osztályról a nővér, hogy a csomagot akarja behozni. Engem meg nem akartak leengedni, mert véreztem. Végül, más megoldás híján lementem így, hogy közben épp görcsöltem és véreztem (nem kicsit), végig a kórházon, le a negyedikről, udvar, utca, bejárat...nagyon rossz volt. A kórházban aztán végül nem csináltak velem semmit, azon kívül, hogy két napig bent tartottak és mindennap elküldtek vérvételre és naponta kétszer megvizsgáltak. Mivel normális ütemben zajlott minden magától, nem akartak műszeres befejezést (én sem). Péntek reggel végül hazaengedtek. 

A dokim (aki a kóházba felvett és aki később a zárójelentésemet is megírta) a lelkemre kötötte, hogy hétfő reggel jelenjek meg a Honvéd Kórház másik épületében (a Róbert Károly krt-on), a nőgyógyászaton és az éppen ott rendelő orvos vizsgáljon meg. Így is tettem, mentem hétfőn reggel a sok papírral a kezemben, de a kutya nem foglalkozott velem, sőt...a nővér ideges lett miattam, el akart küldeni, hiába mutattam a papírokat. Ott ültem végül egész délelőtt és utolsónak behívtak, amikor is közölte a főorvos, hogy nem fog engem megvizsgálni, biztos jól vagyok, csináltassak vérképet és majd ő megnézi az eredményt, ha kész lesz. Ezután soha többet nem mentem oda vissza. Ellenben a kedves dokihoz igen, de neki az volt az utolsó rendelése, amikor a rákszűrésemet novemberben megcsinálta, így hiába terveztem, hogy a jövőben is hozzá megyek, ez nem így alakult. (Még a rákszűrés előtt és a vetélés után kértem időpontot egy másik orvoshoz, csak hogy minden rendben van -e és lehetne -e újból próbálkozni, nos ő cisztákat diagnosztizált nálam és szinte fel volt háborodva, hogy eddig nem voltam a betege, most miért hozzá mentem. Aztán amikor visszamentem a "jó" dokihoz -mert kikönyörögtem hozzá telefonon keresztül egy időpontot, szó szerint könyörögtem-, akkor ő megnyugtatott, hogy egy darab cisztám sincs és minden rendben van.)

Ezután úgy döntöttünk Gáborral, hogy akkor újra próbálkozunk, de most már tudatosan, tehát szeretnénk kisbabát. 8 hónapot kellett várni, mire megint pozitívat mutatott a teszt. Ketten örültünk, de nem mondtuk el senkinek, még nővéremnek sem. Múlthéten voltam magándokinál, aki rendben találta, úgyhogy nagyon boldogok voltunk.... De tegnapelőtt megint folyást éreztem. Azonnal hívtam a főnökömet, hogy el kell mennem és Gábort, hogy jöjjön értem. Nem sokkal egy óra múlva már bent voltunk a rendelőben, ahol az orvos már nem látott élő terhességet. Ellenben a kezembe adta a beutalót a Honvéd Kórházba, amire vagy háromszor ráírta és kihúzta szövegkiemelővel, hogy sürgős, kérem a beteg műtéti rendbe történő felvételét, majd azt mondta, hogy most azonnal menjek be, a cuccomért se menjek haza, sehova, csak a kórházba. Nem tudtam, hogy miért sírok jobban: hogy megint elvetéltem vagy azért, mert megint vár a kórház és a műtét. Bent aztán b@sztak rám. Mire eljutottam az ambulanciára, kétszer akartak megállítani, mert nincs időpontom (mióta kell időpont egy ambulanciára?). Ott aztán egy orvos behívott és a leleteimmel, beutalommal a kezében megkérdezte "maga most miért is jött ide?". Elmondtam, úgy tűnt sikerült felfognia, ami a papírra van írva. Jó, akkor megvizsgál. Vizsgált, vizsgált, sóhajtozott...nem tudja, nem tudja...mondta, hogy felöltözhetek, majd gépelni kezdett egyenként a mutatóujjaival. A leletet írta, de láttam, hogy a tavalyit copyzta és néha belezavarodott, hogy most nem is ez van, hanem az....mondtam, hogy mert doktorúr, az a tavalyi lelet..."jaaa" -hangzott a válasz. Azt mondta, csináljuk egy vérképet, béta hcg-t, ezt meg azt és majd abból ő eldönti, hogy műt vagy sem. Átküldött a laborba, de ott nem volt senki. Végül tízperc múlva megjelent egy dühös, laboros hölgy, hogy levegye a véremet, de előtte jól leszidott, hogy miért most jövök, a labor már zárva, miért ilyenkor kell jönni, mit képzelek magamról...nem válaszoltam, nem érdekelt, csak néztem ki az ablakon. (Milyen ambulancia ez?) A véremet elvitték, azt mondták kb. egy óra és meglesz az eredmény. A doki, aki megvizsgált, közben elköszönt és azt mondta, máris jön a kolléga és ő majd segít. Eltelt egy óra. Aztán még egy. Megjelent a takarító, kitakarított, lekapcsolta a villanyt, kulcsra zárta a ajtót és elment. Ott ültünk tovább Gáborral, eltelt egy újabb óra. Közben Gábor kiment a kutyához a kocsiba, merthogy ő is velem volt reggel a munkahelyen. Mire visszajött, még mindig ott ültem. Sehol senki, sötétség, csend. De biztos jön majd az ügyeletes orvos. Amikor már majdnem 4 órája ott ültünk, azt mondtam Gábornak, hogy menjünk haza. Ő felhúzta magát és elkezdett mindenféle ajtókon bekopogni és kérdezni, hogy jön -e bárki is a nőgyógyászatra, legalább egy nővér, vagy valaki, aki ad valami információt. De mindenhol csak felháborodtak a kopogáson, amin ő még jobban felhúzta magát és a végén már majdnem kiabált valakivel, aki vele is kiabált, úgyhogy aznap tizedszerre is elsírtam magam és kértem, hogy menjünk haza. 

Úgyhogy eljöttünk, hazajöttünk. Első éjszaka a szomorúság miatt nem aludtam. Második éjszaka meg azért, mert azt éreztem, hogy annak ellenére is ott kellett volna maradnom, hogy nem jött senki vissza. Mert ez felelőtlenség és mi lesz, ha itthon meghalok emiatt? Miért írja rá az egyik orvos azt, hogy "sürgős, műtéti rendbe történő felvételét kérem" és miért vonogatja a másik a vállát, hogy lehet, hogy inkább hazaenged? Miért mondanak ilyeneket, hogy életveszélyes, de saját felelősségre hazamehet? Ha olyan életveszélyes, miért felejtenek a sötét váróban? Miért legyintenek, hogy "ez még csak a második vetélés, ez még belefér"? 

Szeretnék ezen túllenni, most elsősorban fizikailag. Lelkileg is, persze, de szeretném, ha rendben zajlana le itthon és nem kéne bemennem a kórházba. Majd ha abbamaradt, úgyis bemegyek mindenképpen. 

És utána szeretnék találni egy orvost, egy nőgyógyászt. Aki nem flegma, aki a 25 ezer forint ellenére nem dob ki 5 perc alatt, akinél nem esik szét a hüvelyi ultrahang és kéri el a 18 ezer forintot, aki nem tárja szét a két kezét, hogy fogalma sincs, aki nem pocskondiázza a másik orvost és annak véleményét, aki nem diagnosztizál nem létező cisztákat, aki nem gyűlöl azért, mert vérzéssel beeesek a rendelése végén.