Kis galaxis: bükki kiruccanás

Szuper volt az ötnapos szabadság, így a végére érve csak azt kívánom: bárcsak tovább tartott volna!

Szerda délelőtt indultunk Bükkszékre, de előtte még megálltunk ebédelni Pásztón (ahol tök véletlenül egy nagyon jó pizzázót találtunk, én nem rajongok a pizzáért különösebben, de ez isteni volt) és megálltunk Taron is, hogy megnézzük a Buddha Parkot. Tök jó ennek a parknak az atmoszférája, barátságos, békés légkör veszi körbe az embert. Közben fújt a szél, ami folyamatosan lengette a kis zászlókat, feliratokat és a messziről szélcsengőnek ható valamiket, amikről aztán később kiderült, hogy nem szélcsengők, hanem imakerekek. Mikor felértünk, mi is megforgattuk valamennyit, miközben valami jót kívántunk (reméljük, meghallgatásra talált). Akartunk venni kis mécsest is, de sajnos a bódé zárva volt, ahol árulták volna. Innen mentünk tovább Bükkszékre, egészen pontosan az élményfürdőbe, amit már nagyon vártunk, mert hideg volt. Ez a fürdő egy picit csalódás volt azonban, mert csak két medencéje volt: ebből az egyik gyógyvizes volt, a másik pedig egy sima élménymedence, viszont egyik víz se volt olyan meleg, hogy 10 perc ücsörgés után ne kezdjen el fázni benne az ember (én legalábbis fáztam). Ráadásul a kinti medence is üzemelt, ahová bentről lehetett kiúszni, ez azonban rendesen jéghideg volt. Terveztünk, hogy szauna után kiúszunk pár hosszra, de még átmelegedve se bírtunk belemenni. A fürdő után mentünk Egerszalókra átvenni a szállást és az odavezető útról nem is tudom eldönteni, hogy inkább ijesztő volt vagy izgalmas. Az erdőt keresztül szelve ment sokáig az út, két erősen kanyargós, keskeny sávon, világítás nélkül. Gábor nem szokott lassan vezetni, sőt, néha én szólok rá, hogy szerintem gyorsan megy, de itt ő is normál tempóban bent, főleg, hogy tényleg töksötét volt és a köd is leszállt. Viszont kb. mindenki úgy kerülgetett minket, mintha nyugdíjasok lennénk, pedig nem mentünk lassan. Jó, a helyiek gondolom fejből ismerik az összes itteni kanyart. Na de a lényeg, hogy mentünk, mentünk, egyszer csak elkiabáltam magam, hogy vigyááázz!!, Gábor lassított, de ő is látta amúgy, hogy egy őz sétált ki elénk az útra. Mi is megijedtünk, de az őz is, annyira, hogy inkább át sem kelt, hanem visszament az erdőbe. Remélem, hogy az utánunk száguldozók sem ütötték el. Egerszalókon már vártak minket, itt már kétszer megszálltunk, Gábor egyik régi cimborája üzemeltet itt egy takaros kis vendégházat. Én nem vagyok egy nagy pálinkás, de most én is úgy lehúztam a pálinkát, mint a fiúk, mert nagyon fáztam. Hamar át is melegített, így késő estébe nyúlóan beszélgettünk egy csomót, aztán meg úgy kidőltünk, hogy másnap reggel fél 9-ig fel sem ébredtünk, ami kb. soha nem szokott előfordulni, úgyhogy lehet tényleg volt valami abban a termálvízben (vagy a pálinkában).

Csütörtökön kirándulni mentünk. Bánkút felé vettük az irányt, a cél Istállós-kő lett volna. Bő egy óra szerpentines kanyargás után meg is érkeztünk az állítólagos kiindulási pontra, ahonnan aztán a nyilak mindenfelé vezettek, csak Istállós-kő felé nem. Közben abban maradtunk, hogy mivel elszaladt a délelőtt (hosszas kávézás és reggelizés miatt), ne menjünk nagy útra, mert nem akarunk még egyszer sötétben kanyarogni egy erdei úton hazafelé (engem megrémisztett az előző napi őzike kaland) és ugye 4 után már sötétedni kezd. Úgyhogy a nyilak közül a legrövidebb utat választottuk, így elindultunk az Olasz kapu felé. A erdő nagyon szép volt, mondjuk csendesnek éppen nem mondnám, mert fakitermelés zajlott, de amikor éppen nem szólt a fűrész valahol a messziségben, akkor valóban vágni lehetett a csendet. Az Olasz kapu egy I. világháborús emlékhely volt, ahonnan pont 4-kor értünk vissza az autóhoz és szerencsére mire beértünk Miskolcra, akkorra sötétedett csak be rendesen. De nem is Miskolcra mentünk, hanem Miskolctapolcára. Itt vett ki Gábor egy kedves kis szobát, ahonnan egy gyors átöltözés után már indultunk is farkaséhesen vacsorázni. A szállásadó által ajánlott helyet választottuk, ami belépéskor kicsit puritánnak tűnt, de aztán a pincéren és az étlapon is látszott, hogy ez nem egy hétköznapi hely. A hely úgy nézett ki, mint egy kocsma, amiről max. annyit feltételez az ember, hogy van csontleves, rántott hús, meg hamburger, de olyan csodásan hangzó és különleges ételek kínálata tárult elénk az újságnak tetsző étlapon, hogy igazából alig tudtunk választani. Ráadásul akkora adagokat hoztak ki, hogy tényleg küzdeni kellett az étellel, plusz rendeltünk a végére két somlóit (aznap kimaradt az ebéd, így azt éreztük estére, hogy egy lovat is meg tudnánk enni), szóval a két somlói akkora volt, hogy az inkább négy adagnak felelt meg. Még jó, hogy egy 20 perces sétánk volt vissza a szállásra, különben gurultunk volna.

Pénteken pedig a barlangfürdőben kezdtük a napot. Én még soha nem voltam itt, és Gábor is csak egyszer. A hely nagyon régimódi, de nekem nagyon tetszett, mintha hirtelen valami régi regényben lettem volna. Érdekes volt viszont, hogy magyar hangot nem is igazán hallottunk, mindenki szlovákul, lengyelül, meg talán oroszul (?) beszélt. A fürdő engem amúgy lenyűgözött, ez a barlangos kialakítás szuper, nagyon hangulatos. Beljebb, a belső medencékben ráadásul tényleg jó meleg volt a víz. Amit furcsálltunk, hogy idegenek ráfeküdtek a mi leterített törölközőinkre. Mármint két nyugágyra kitettük a törölközőinket, amiről mindenki tudja (legalábbis én azt hittem, hogy mindenki tudja), hogy ez annak a jele, hogy foglalt. Ehhez képest, mikor mentünk a törcsikért, két idegen feküdt a nyugágyainkon/törölközőinken. Gábor kicsit idegesen elvette alóluk a törcsiket, mire valamilyen nyelven valamit mondtak ugyan, de nem nagyon foglalkoztak a szituval. Én csak röhögtem, nem is értem hogy nem világos ez valakinek, hogy foglalt... Miután kiáztattuk magunkat, elindultunk hazafelé, mondanom sem kell: nagyon fáradtan. Van olyan, aki nem fárad el a nyaralásban?? Még jó, hogy tavaly óta megfogadtunk, hogy igyekszünk úgy hazajönni a nyaralásból, hogy másnap még ki tudjuk pihenni magunkat, ne kelljen dolgozni menni rögtön hazaérkezés után.

Szombaton persze úgy ébredtünk, hogy tele voltunk energiával. Elintéztük a nagybevásárlást, elmentünk futni, kicsit takarítottunk, majd jöttek át a gyerekek, rántott sajtot sütöttem nekik, majd együtt átmentünk Isaszegre. Nővéremék előtt, a réten épült erre a hétvégére egy vidámpark, úgyhogy egy kis vidámparkozás volt a terv. Azzal nem számoltunk, hogy 3 fok és olyan köd lesz, hogy az orráig alig lát el az ember. Plusz a gyerekek nem is nagyon akartak felülni semmire. Mi, felnőttek azért felültünk egy ilyen hintaszerű őrületre, ami lentről egész konszolidáltnak tűnt. Még amikor elindult, akkor is, majd amikor egyre magasabbra és magasabbra ment és belendült, úgy visítottam, hogy nem maradt levegő a tüdőmben és azt szajkóztam végig Gábornak, hogy ki akarok szállni. Úgyhogy azt hiszem, ezzel a vidámparkos pályafutásom véget ért. Pedig régen szerettem vidámparkba járni és hullámvasutazni, de úgy látszik, az ember 36 éves korára kinőheti az ilyen típusú vagányságot is.