háborús poszt

   Vasárnap nagyon-nagyon megijedtem, amikor olvastam, hogy Putyin készenlétbe helyezte a nukleáris fegyvereket. Valahogy azt éreztem, hogy vége lehet hirtelen mindennek, az életünknek és megint előjött az érzés, ami januárban annyira fojtogatott, hogy még csak most találkoztam Gáborral, hogy szinte még csak most kezdődött el igazán az életem/boldogságom és hirtelen vége mindennek. Hogy lehet, hogy menekülnünk kell majd, de mégis, hová?? Lehet, hogy nemsokára meghalunk? Valóságos ez? Lesz -e egyáltalán biztonságos hely a világon? Iszonyúan felerősödött bennem a félelem, Gáborral végig írogattunk egymásnak, késő este értünk csak haza mindketten, onnantól nyugodtam meg kicsit. Tudom, hogy nem kellett volna, de felbontottunk egy üveg vörös bort és megittuk. Nagyon apró problémának éreztem akkor, hogy én most nem ihatok alkoholt, mégis iszok. Valahogy eltörpült ez a probléma, nem is érdekelt. Van egy orosz ismerősöm és valahogy azt éreztem, hogy írnom kell neki, kell valami kis kapaszkodó. Ő volt az egyetemen az orosz történelem tanárom, és bár én magát a történelem szakot végül nem fejeztem be, az orosz kurzust, ami 8 tanegységből állt, külön letettem, csak a tanár miatt, aki iszonyú okos, intelligens és humoros is, csak ezért jártam az óráira, mert fenomenális szemináriumokat tartott. Szóval írtam neki, a fene se tudja mit vártam tőle, de megkérdeztem, hogy tanár úr, most mi lesz?? Ezt írta "Kedves Szaffi, erre én sem tudok válaszolni, de valóban nagyon aggasztó a helyzet. Csak annyit tudok mondani én is, hogy Putyinnak teljesen elment az esze, Oroszország súlyos árat fog ezért fizetni. Én várom, hogy vajon lesz -e olyan orosz vezető politikus, aki lemond és nyilvánosan bejelenti, hogy én ezt nem csinálom. Mindenkinek a lelkiismerete tiszta, mindenki jól alszik, miközben szétlövik Bulgakov szülővárosát?" Visszaolvastam a korábbi beszélgetésinket is, legutóbb decemberben írtam neki, hogy tud -e ajánlani olyan könyvet, ami Szentpétervárról vagy Szentpétervár történetéről szól...milyen jó volt még akkor, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy mit vegyek Gábornak karácsonyra...

 Másnap, hogy egy kicsit eltereljük valahogy a figyelmünket, elkezdtük szervezni az esküvőt. Tudom, hogy furcsának hat, de így is egész nap a telefont bújtuk, hogy vannak -e új hírek és a háborúról beszéltünk, muszáj volt valami más, ami kicsit elvonja a figyelmünket. Aztán Gábor elvitt fagyizni, kaptam egy cukormentes pisztácia-mangó kelyhet sok tejszínhabbal, ami a diétám kezdete óta a legfenségesebb étel volt, amit ettem. Az ember próbálkozik, hogy ne csak arra gondoljon, hogy atomfegyver, meg hogy a vezetőink csak nehogy rossz lépést tegyenek és nekünk annyi legyen egy perc alatt. Délután aztán curry-t főztem és utána úgy volt, hogy felmentünk lepihenni a hálóba, hogy nézünk valami filmet, de végül csak a híradót néztük órákon keresztül...