készültségben...vagy mégsem?

  Anszki írt róla és én is teljesen azonosulni tudok az érzéssel: háború van, amiről egyszer szinte megfeledkezem, máskor meg olyan súllyal tud a jelenben lenni, hogy aludni se tudok a gondolatától. Emiatt most minden olyan furcsa, csupa kérdőjel. Szép terveink voltak a nyárra, főleg, hogy elmúlni látszott a vírus. Vettünk repülőjegyeket Szentpétervárra, kaptunk esküvői meghívókat, tervezni kezdtük a sajátunkat, vettünk egész éves autópályamatricát, mert hogy mennyit megyünk majd a Balatonra, meg mindenfelé.. A repjegyek árát visszkaptuk, de mivel felerészt pontoktól volt vásárolva, ezért a pénz nem visszatérítendő. Le kellene vásárolunk, de kicsit furcsa a helyzet: tervezzünk nyaralást? Nemcsak amiatt van a kérdőjel, hogy mi lesz, ha idáig is elér a háború, hanem amiatt is, hogy ha tényleg beüt a krach és brutálisan megdrágul minden, akkor biztos nem akarunk nyaralgatni. A lagzit pedig idén sem tartjuk meg. Tavaly a vírus miatt nem tartottuk meg, idén a kilátástalanság miatt. Pedig már tök jól kezdett körvonalazódni, összeírtuk a szűk 70 fős vendéglistát, és abban is egyetértettünk, hogy milyen esküvőt szeretnénk. Most nagyjából úgy áll a dolog, hogy megesküszünk a polgármesteri hivatalban, csak a nagyon szűk családdal és elmegyünk valami kis mini-nászútra abból a pénzből, amit a wizzair visszaküldött. Mert már nagyon szeretnénk házasok lenni. 

A másik dolog meg, ez a készültségben lenni dolog.... Én továbbra sem tudom ténylegesen elképzelni, hogy itthon is háború legyen és menekülni kelljen. De mivel a környezetemben sokan teljesen készülnek, vagy már felkészültek, és a családban is egy-két ember igencsak azt harangozza, hogy jobb félni, mint megijedni, ám legyen. Marcival beszéltem a héten, ők már két hete átváltották a pénzüket és összecsomagoltak, hogy rögtön kéznél legyen minden. Ez is megdöbbentett, mert én csak úgy felhívtam, hogy cseverésszünk kicsit, ő meg nem is tudott másól beszélni, csak erről. Megdöbbentett az is, hogy a másik ember már mennyire fel van készülve, meg az is, hogy én nem kezelem annyira kritikusnak a helyzetet magunkra nézve, miközben valóban az? Itthon arra a konzenszusra jutott a család, hogy minden legyen összepakolva, és ha jönnek az első hírek, azonnal el kell indulni. Ha úgy alakul, a szülők maradnak, mert ők azt mondták, nem hagyják itt a házat, amiben az egész életük benne van, amúgy sincs már nekik hova menni. Plusz az állatok miatt is maradnak, mert velük mi lenne? Én ugyan vettem még egy cicahordozót (eddig csak egy volt), de reálisan belegondolva, nem tudom, hova indulnék el az állataimmal? És az öreg kutyámmal, aki már alig tud menni? Annyi mindent nem tud az ember, annyi mindent el se tud képzelni... Mindenesetre lent elkezdtük gyűjteni a tartós élelmiszereket és vizet, kutya -és macskatápokat, egyebeket. Lehet, hogy felesleges az egész, bár úgy lenne, de mi van, ha nem... 

Emiatt a dolgok miatt pedig továbbra is azt érzem, hogy olyan abszurd az egész: miközben az ember összekészül arra, hogy lehet menekülni kell, készül arra is, hogy majd júniusban nyaralani megy. Miközben azon gondolkodom, hogy melyik ruhámat vegyem majd fel a barátok nyári esküvőjére, közben arra is gondolok, hogy mi legyen még a sporttáskában, amit szükség esetén csak fel kell majd kapni. Miközben arra gondolok, hogyan vegyem fel Gábor nevét, közben éjszaka arra ébredek, hogy álmomban beugrik: ha megváltoztatom a nevem, akkor új személyit és útlevelet is csináltatni kell, biztos jó ötlet ez most? Minden csupa kérdőjel, bizonytalanság.