letargikus nap

  A tegnapi napon valahogy minden erőfeszítésem ellenére eluralkodott rajtam a letargia és csak estére lett egy kicsit jobb kedvem. Az volt a bajom, hogy váratlanul, egy héttel korábban megjött és emiatt azt éreztem egész nap, hogy nekem sose fog összejönni ez a baba dolog. Hiába érzem azt, hogy jól csinálom a dolgokat, úgy tűnik, hogy mégsem eléggé jól. És az orvosra is haragszom, mert szerintem ez egy komplex probléma, és ő a gyenge IR-en felül, amit diagnosztizált, meg azon felül, hogy mindig ellövi az egyre fárasztóbb és frusztrálóbb poénokat, hogy jövő hónapban már babát fogok várni, konkrétan semmi eredményt nem látok. Azt sem értem, hogy miért a petevezeték átjárhatóság a következő lépés, amikor kétszer már teherbe estem, akkor én azt gondolnám, hogy átjárható és a vetélésnek más oka van. Délután olvasgattam a könyvet, amit ebben a témában vettem és ír ugye a TSH-ról is. A könyv szerint az én decemberben vett értékem nem is jó, magas, míg az orvos arra azt mondta, hogy jó érték (mármint semmit nem mondott rá, azt mondta, hogy a cukorterhelést leszámítva minden értékem jó). A könyv alapján simán lehet, hogy a mellékvesém sincs rendben, mert az összes tünet igaz rám. Tudom, hogy egy könyv alapján nem lehet magam se diagnosztizálni, se gyógyítani, nem is akarom, csak valahogy nagyon kezd megingani a hitem az orvosban, akit választottam. Még a hónapban egyszer megyek hozzá vissza a leletekkel, de ha megint viccet csinál mindenből, soha többé nem megyek hozzá.

Szóval nagyon elkapott az érzés, ami amúgy sokszor itt van bennem, csak próbálom úgy felfogni, hogy biztos minden rendben lesz és sikerülni fog és nem akarok görcsölni rajta, de néha csak képtelen vagyok a felszín alatt tartani és akkor egész nap csak ülök, nézek ki a fejemből és sírok. Gábor nagyon jól meg tud vigasztalni, ő mindig azt mondja, hogy el se tudja képzelni, hogy ne sikerülne, és próbáljam meg én is így látni. Általában így is vagyok vele, hogy előre nézek és bízok benne, de azért vannak ilyen pillanatok, sőt, néha napok...

Délután megpróbálkoztam a kalácssütéssel, gondoltam, az majd eltereli kicsit a figyelmemet. De ott is csak bosszúságok értek: kétszer gyúrtam be a tésztát és egyik se kelt meg. Elment vele másfél óra és a szemetesben landolt egy csomó drága alapanyag. Ezen megint úgy kiborultam, most már azért is, mert azt éreztem, hogy annyira szerencsétlen béna vagyok, hogy képtelen vagyok megkeleszteni egy tésztát, hogy megint dobálózni kezdtem a lakásban, el is törtem egy poharat, ami eldőlt a pulton. Az állatok fedezékbe húzódtak, Gábor viszont átölt, megvigasztalt és újra előpakolt: lisztek, tej, vaj, tojás, és anyukájától szerzett egy kocka élesztőt, mert én mérgemben az összes élesztőt a szemétbe dobtam a hűtőből, hogy használhatatlan. Láss csodát, neki háromnegyed óra múlva lett egy csodaszép, duplájára nőtt kelt tésztája. Én ezt nem értem hogy csinálja...vagyis de, továbbra is azt tartom, hogy érzéke van hozzá és miközben készül a tészta, nem ragaszkodik a recepthez, hanem inkább beletesz még egy kis ezt, még egy kis azt. És mindig ilyen csodák kerülnek ki a kezei alól. A kalácstésztát, miután rudakra sodortuk, össze kellett fonni, amihez viszont nem volt érzékünk és elég szerencsétlenül nézett ki szegény kalács, mígnem fel nem jött hozzánk Gábor anyukája, aki négy helyett inkább hatos fonást szeretett volna, mert úgy még szebb lesz, de végül négyes fonásban fél pillanat alatt, gyönyörűen befonta a kalácsot. A legvégén ez a csoda került ki a sütőből, ami nemcsak szép, hanem finom, puha is (vasárnap megpróbálok még egyet sütni, ezúttal egyedül):

teljes kiőrlésű, cukormentes

Annyira szeretem Gábort. ❤️ 

Egész életemben ő a legjobb dolog, ami történt velem.