éves letargia

  Olyan szomorúság, csalódottság ült rajtam az elmúlt egy hétben, hogy nem volt kedvem blogolni. Nemcsak egyszerűen írni nem volt kedvem, hanem az egész blog idegesített. A blog, az emberek, a világ, mindenki. Azt éreztem, hogy mindenkire haragszom, még magamra is. Tényleg nem tudtam napokig semmi jót látni semmiben, nem volt kedvem sehova menni, de itthon lenni se: semmi nem volt jó. Akkor azt éreztem, hogy végképp be is fejezem a blogolást, de aztán a tegnapi nap enyhülést hozott, mára pedig újra erőre kaptam. 

1. Itt volt nálunk egy nagy társaság szombaton, voltunk vagy tizenöten. Sütögettünk, iszogattunk. Tőlem távolabb álló emberek voltak ezek, mégcsak nem is Gábor barátai, hanem az öccséé. Említettem régebben, hogy van egy házaspár, akiket nem annyira bírok. Ők jöttek, meg nekik pár barátjuk, meg még tőlük függetlenül egy másik társaság. És valahogy efelől a házaspár felől én mindig nagyon érzem a negatív hullámokat. Szerintem a rokonszenv kölcsönösen nincs meg egyik irányba sem. Ellenben az affektálás az megvan végig. Mindegy, nem is volt ez akkora baj, kicsit kerültem őket, de este konkrétan már fura hangsúllyal szóltak rám, hogy szegény kutyám éhes. Egyrészt, én szerintem egy eléggé gondoskodó gazdi vagyok, a kutyám mindig időben kap enni, másrészt ha nem így lenne, nekem akkor se ő mondja meg, hogy mikor etessem meg a kutyámat. Ezt az egészet pedig azért találták ki, mert a kutyám végig kunyerálni próbált tőlük az asztal körül. Természetesen azután is ezt csinálta, hogy megvacsorázott. Párszor legyintettem, meg mondtam nekik, hogy ne foglalkozzanak vele, nem éhes. Utána kértem szépen, hogy ne etessék vackokkal az asztalról. Később, mikor megint arra jártam, elmesélték, hogy az én éhes kutyám elfogadott tőlük egy zacskó citromos nápolyit, oldalast, sült krumplit, chipset, földimogyorót, akármit. Nekem eldurrant az agyam és nem olyan kedves hangnemben közöltem, hogy megkértem őket valamire, miért kell az ellenkezőjét csinálni? Idegességemben bevittem a kutyát a házba és bezártam. Úgy néztek rám némán mind a négyen, mintha valami bolond lennék, és tudom, hogy amikor bementem a házba, biztos össze is néztek szemforgatva, hogy milyen hülye vagyok.
2. Én mindig is introvertált személyiség voltam. Kis társaságban, kevés emberrel nagyon jól tudom magam érezni, főleg, ha mindenkit ismerek. Ha nem, már az se baj, főleg, ha kedvesnek tartom az ismeretlen embert. De van, amikor lefagyok, elfáradok, meg azt nem annyira szeretem, ha túl sokan vannak. Viszont az utóbbi 10 évben rengeteget fejlődtem ezen a téren is, sokszor én kezdeményezek beszélgetést, vagy azt érzem, hogy nem is jönnek a bezárkózás/lefagyás tünetei. Most se éreztem amúgy ezt, itthon voltam, itt volt Gábor is, otthonosan mozogtam. Amíg egy, számomra idegen, akivel most találkoztam először, Gábor öccsének valami haverja, elkezdte nekem egy idő után, hogy én miért vagyok ilyen?? Miért vagyok ilyen csendes? És utánozni kezdett, karba tette a kezét, ahogy nekem volt és ugyanúgy állt, mint én. És nem volt poénos vagy kedves, hogy mosolyogjak egyet rajta, hanem nagyon rosszul esett. Mert kb. úgy nézett rám, hogy várta a választ. Szerintem utoljára középiskolában vetette ezt bárki is a szememre, mert szerintem intelligens, empatikus felnőtt ember ilyet nem kérdez társaságban egy idegentől. Ettől szörnyen éreztem aztán magam. Igaz, hogy nekem senki ez a fiú és nem is kell, hogy érdekeljen, de megint a felszínre tört bennem, hogy milyen hülye vagyok, állok itt, mint egy kuka, milyen nevetséges vagyok, egy idióta... Pedig, azóta lezongoráztam magamban: én ilyen vagyok, nekem ezzel a fiúval nem volt közös témám, nem ismerem, nem tudom kicsoda és hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Rajtam kívül még itt volt 13 ember, akivel beszélgethetett volna, szóval nem csak rám volt hagyatkozva, hogy társalogni tudjon. Kirázott a hideg ettől a fiútól. Szerencsére este befutottak Gábor barátai, akiknek megyünk az esküvőjükre, és onnantől kezdve azt éreztem, hogy meg vagyok mentve. Végre két jófej, aranyos ember, akikkel amúgy órákat dumáltunk fesztelenül. Pedig én a menyasszonnyal most találkoztam életemben először, de azonnal egy hullámhosszra hangolódtunk. 
3. Nagyon kimerültem. Kettőre jöttek a vendégek és este 11-kor mentek el. Több, mint 8 órát voltak itt. Én este ruhástul-mindenestül zuhantam be az ágyba, az agyam helyén pedig egy zokni volt. Nem tudom, hogy az olvasóim között akad-e introvertált személyiségű olvasó, de ha igen, akkor ő pontosan tudja, hogy miről beszélek. Én úgy éreztem magam, olyan fáradtság lett úrrá rajtam, mintha a Mount Everestet másztam volna meg. És közben üres voltam belül, megbántott, és azt éreztem, hogy a kutya miatt is hülyének néztek. Annyira lemerültek az elemeim, hogy azt éreztem: összecsomagolok és kiköltözök egyedül az erdőbe. 
4. Másnap nagyon-nagyon rossz hangulatban ébredtem, ráaádsul Gábor dolgozni ment. Ebédre vártuk át a hugait és a gyerekeket, mert szülinap volt. Szóval az előző napi energialeszívás folytatódott. Jó, ez azért nem teljesen ugyanaz, mert ez csak a szűk család volt, akik már tényleg olyanok nekem, mintha ezer éve ismerném őket, de azért na. Az volt a bajom, hogy Gábor egyik húga elképesztően sokat tud beszélni, konkrétan annyit, hogy mellette nem is lehet szóhoz jutni. És ami még rosszabb: mindent ő tud a legjobban, mindenben ő az ügyesebb, minden más hülyeség, logikátlan, értelmetlen. A délután végére kiégtem tőle, mert megkaptam, hogy hülyén akarom felvenni Gábor nevét, szar, minimál esküvőm lesz, ronda neveket választanék, ha egyszer gyerekeim születnének, hülyék vagyunk Gáborral, hogy Szicíliába megyünk, mert ott meleg van, majd jól nem fogjuk bírni, de meg is érdemeljük és a többi...
5. Gábor későn ért haza, de megvártam, kiültem inni vele a kertbe egy kis bort. Valahogy nem tudtam elmondani, hogy mi bánt, nem akartam azt a fiút se elmesélni, aki előtte való nap megbántott, meg hogy nápolyival lett megetetve a kutyám és hogy a húga szerint mi milyen hülyék vagyunk és milyen rossz lesz az esküvőnk és hogy elmondani nem tudom, mennyire kimerültem ettől a sok embertől...
6. Hétfőn dolgozni voltam, de egész nap ezeken kattogtam. Nem tudtam se tanulni, se a könyvem nem kötött le. Beszéltem Marcival telefonon, de totál felzaklatott. Ő tette fel végül az i-re a pontot. Már egy ideje, amióta lett nekem Gábor, meg kiköltöztünk ide, egyre távolodunk egymástól. Ami végülis egy természetes dolgonak is felfogható. És most próbálom annak beállítani, hiszen a mi "barátságunknak" milyen jövője lenne? Úgysem fogunk sosem négyesben találkozni, ők nem jönnek át hozzánk, mi nem megyünk át hozzájuk, ez tiszta. De valahogy akkor is olyan fura volt a telefonban. Most ezt a távolságot leszámítva azért köztünk mindig volt egy kisebb szakadék. Ami a pénzből fakadt és részéről éreztem ezt mindig: mivel neki sok volt, ezért csak drága dolgokat vett és csak csúcsszuper helyekre ment. Nekem meg mivel sose volt olyan sok, mint neki, én megvettem az egyszerűbb, olcsóbb dolgokat és bár én is utaztam sokat, de nem abban a kategóriában, mint ő. Amíg "együtt voltunk" mindig vett nekem egy csomó mindent, amikre nekem amúgy nem lett volna pénzem, viszont én ezeket sose tudtam viszonozni és amikor valami ajándékot akartam venni neki, mindig féltem, hogy túl szegényes, vagy túl kevés lesz. De most nem is ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy azt éreztem, kb. kinevet amiatt, hogy meséltem, hogy Szicíliába megyünk, máshova egyelőre nem, majd még valamikor Balatonra biztosan. Meséltem az esküvőt is, arra is hümmögött, hogy hát jó. Kb. kiéreztem a hangjából, hogy ez nem hangzik olyan izgalmasnak...vagy ilyesmi. Aztán pedig ő is beszámolt, hogy merrefelé mennek a nyáron, miket fognak csinálni. Én pedig vidáman ámuldoztam, hogy wow de szuper, érezzétek jól magatokat, mert tényleg szuper helyekre mennek. De én ettől még nem érzem kevesebbnek magam és azt sem érzem, hogy az én nyaralásom ne lenne majd szuper Gáborral, kettesben, hiszen hónapok óta ezt várjuk. Valahogy most éreztem azt nagyon, vagy most először éreztem azt tisztán, hogy mi nem is illenénk össsze és a barátságunknak sincs már semmi értelme. Mert az milyen, hogy kinevet a nyaralásom és az esküvőm miatt? 
7. Ha már így Marci, akkor elgondolkodtam a barátokon úgy en block. És arra jutottam, hogy igazából soha senki nem ér rá semmire és egyáltalán nem is érdeklődik felőlem (tisztelet a kivételnek). Ha én írok, arra jön egy válasz, hogy majd ez és az lehetne, de aztán sose lesz belőle semmi. 
8. Igazságtalannak is éreztem egy dolgot nagyon, amit hétvégén tudtam meg. Ha van valami, amin nagyon nem tudok felülemelkedni, akkor az az igazságtalanság. Ilyenkor szét akar valami feszíteni belülről és hiába mondom el újra és újra, nem múlik a feszültség és az igazságtalanság keserű érzése. Ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azt érezzem: egyáltalán nem vagyok kíváncsi az emberekre, senkire. 
9. Úgy volt, hogy kedden együtt leszünk Gáborral, ill. elkísér az új orvoshoz. Csakhogy közben az egyik húgánál kiszakadt egy villanyvezeték a falból, így át kellett mennie hozzá megcsinálni. Jó, rendben, megértettem, akkor egyedül mentem az orvoshoz. Abban maradtunk, hogy 5 körül már mindketten itthon leszünk és mivel ő van autóval, ezért ő vásárol és hoz kávét is (mert elfogyott, ugyanis amit én hoztam előtte pár nappal, azt ő csak úgy fogta és bevitte a munkahelyére). Jöttem már hazafelé az orvostól, újságolni is akartam, hogy mi volt, meg minden és nem értem el. Két órán keresztül nem hívott vissza és végül úgy ért haza este 7-kor, hogy már csak hazafelé csörgött rám, hogy ő elfáradt és már nem megy be a boltba, kávét se hoz. És én ezen nagyon kibuktam. Megértettem, hogy fáradt és ő se így tervezte a napját, azt viszont nem, hogy amikor tudta, hogy már nem ér haza időben és nem fog vásárolni, miért nem szólt nekem korábban, miért nem hívott vissza. Annyira kiidegelte a munka (mert valami nagy gebasz volt vele, nem csak egyszerű szerelés, és ez ott és akkor derült ki), hogy azt is elfelejtette megkérdezni, hogy mi volt az orvosnál. Na és én ezen már teljesen kiborultam, azt éreztem, hogy mindenki cserben hagy, még ő is. Sírtam egész este és nem tudtam elmondani, hogy mi bajom van, mert egyszerre keringett 120 gondolat a fejemben. Aztán csak vigasztalt, meg rosszul érezte magát, hogy nem vásárolt és nem is szólt, ezért az itthon lévő semmiből olyan vacsorát rittyentett nekem fél 10-kor (amikor már kibékültünk), hogy csak na. 

És aztán tegnap végre elvonultak a felhők és újra kisütött a nap. De már semmi sem ugyanolyan, mint még pár nappal ezelőtt. Sok mindent máshogy látok és vannak dolgok, amiket ezentúl máshogy fogok csinálni.