kalandjaim a darazsakkal

  Régen nagyon-nagyon féltem mindenféle rovartól, konkrétan be tudtak zavarni a kertből, el tudtak zavarni kiülős helyekről, a lakásban pedig egész helyiségeket nem használtam miattuk. Egyszer egy bagolylepke (óriás moly?) szállt be hozzám, még a lakásomba, akkor a jobb oldali falszomszédomat riasztottam segítségért. Másszor pedig egy lódarázs, akkor pedig a bal oldali szomszédot. Tudom, hogy gyerekes és irreális a félelem, de én nem tudtam ezzel a félelemmel mit csinálni, órákig álltam sokszor egy-egy rovar felett, mire le mertem csapni vagy valahogy ki mertem tenni. Az utóbbi időben kicsit javult a helyzet, már nem engedem magam szabadtérről elűzni, de azért dafke hozzám repül oda minden és az öklömnyi szenderek is valamiért engem szemelnek ki mindig. 

Aztán most, ahogy megjött a jó idő, megjelentek a darazsak. De nem ezek az átlagos darazsak, hanem az annál testesebb, nagyobb szárnyú, hangosabb, potrohosabb fajták. Nem értek hozzá, csak azt tudom, hogy szegények nem valami bizalomgerjesztőek. Az első otthon bukkant fel, a tetőtérben, ahol lakunk. Mivel még lassú is volt és nagy is, szerettem volna minél hamarabb likvidálni, mert a cicák már forgatták a fejüket, hogy mi ez a zümmögés, kit kell elkapni. Azt pedig nem szeretném, hogy darazsakat vadásszanak, valószínűleg ők se járnának jól vele. Felmásztam hát a létrán, hogy a mini erkélyen kiengedjem a dögöt, de amint felértem, elindult felém, én hadonászni kezdtem, aminek a vége az lett, hogy leütöttem. Sajnos nem jutottam el addig, hogy kinyissam neki az ajtót. Erre rá pár napra, itt a munkahelyen jelent meg egy másik, de ugyanolyan csufi kinézettel. Ő hátul, a raktár és a kis konyhai részt uralta, én pedig annyira megijedtem tőle ismét, hogy képtelen voltam bármire is: lecsapni vagy kinyitni az ablakot, hogy ki tudjon menni. De egyáltalán: egy idő után már a raktárba se mertem bemenni. Sok szállító szokott jönni hozzám egy nap alatt, gondoltam, majd valamelyik jön és megkérem, hogy segítsen. Persze aznap már egy darab szállító se jött és olyan vevő sem, akit bizalommal megkérhettem volna, hogy segítsen (mert csak nők jöttek). Annak aztán az lett a vége, hogy amikor éppen nem láttam a hatalmas darazsat kóricálni a mosogatónál, akkor mint egy őrült, felkaptam a cuccaimat és mindent kihoztam az eladótérbe. A mosatlan edényeket otthagytam a mosogatóban, megírtam a kollégámnak, hogy mi a helyzet. Azt írta, hogy nyugodtan hagyjam ott, nem gond, megérti. Ő másnap hozott be egy darázsirtó spray-t, de a darázs eltűnt és állítólag többé nem került elő. Közben pár napja megint volt otthon egy ugyanolyan darázs, ugyanazon a helyen. Kértem Gábort, hogy segítsen. Felmászott és lecsapta, mire megnyugodtam, de később kiderült, hogy vagy nem azt csapta le, hanem csak egy poloskát vagy felbukkant egy újabb delikvens. Ezzel is nekem kellett megküzdenem... Ma pedig, egy hét kihagyás után megint jöttem ebbe a patikába és megint hátul ólálkodott egy. Kiborultam, amikor megláttam: engem tényleg üldöznek ezek a darazsak. Amikor a kollégám van itt, akkor nincsenek, amikor pedig nagy ritkán én, akkor azonnal feltűnik egy. Megint eltelt egy óra, mire összeszedtem minden bátorságomat és lefújtam darázsirtóval (amit én amúgy nagyon nem szeretek: nem szeretem se a levegőbe fújni, se a rovarra, legjobban kiengedni szeretem őket, de sajnos ez most nem volt opció). Sajnálom a darazsat is, de nekem már most elegem van belőlük, pedig a nyár még szinte el sem kezdődött.