az élet megy tovább

  Még mindig nincs olyan nap óra, hogy ne gondolnék a kiskutyámra. Nagyon hiányzik és állandóan bennem van, hogy le kell menni hozzá, meg kell etetni, ki kell vinni a kertbe. Az utolsó időszakban már éjszaka is kelni kellett hozzá, volt, hogy egy éjszaka többször is. Ezért elég éberen aludtam az elmúlt kb. egy hónapban és azonnal meghallottam, ha sírt. Most ezt a sírást is gyakran hallom még, ha itt fent főzök, fürdök vagy filmet nézek. Aztán persze másodpercek alatt leesik, hogy ő már nincs és csak halucinálok, de még mindig bennem van az, hogy gondoskodni kell róla. Az éjszakát kb. tegnap aludtam át először. Előtte hiába nem volt már itt 3 napja, ugyanúgy ébredtem éjszaka random időpontokban: fél kettőkor, háromkor, fél ötkor... Tegnap elmentünk itthonról egész napra és megintcsak bennem volt végig az érzés, hogy "most már menni kell haza Metró miatt". Aztán újra rájöttem, hogy ő már nem vár otthon, nem kell sietni. Nagyon furcsa és új ez az érzés, hiszen 14 évet éltem így, hogy állandóan bennem volt minden egyes nap, hogy nekem most már mennem kell, indulnom kell, mert a kutyám otthon vár, egyedül van, éhes, sétálnia kell. Biztos idő lesz, míg ezt megszokom, hogy többé nem kell sehonnan hazarohanni. 

Gábor is beszél róla, sokszor felhozza, hogy "emlékszel, mikor felvittük az Erzsébet kilátóhoz?" vagy "emlékszel, mikor megette az összes csokis puszedlit, mire hazaértünk?". Ő úgy búcsúzott el tőle csütörtökön, hogy megköszönte neki, hogy vigyázott rám, amíg mi nem találkoztunk és azt mondta neki, hogy ígéri, mostantól ő vigyáz rám örökre, nem kell aggódnia. 

Meg sokszor szóba hozza, hogy mikor lesz újra kutyánk. Én most egyáltalán nem akarok. Nagyon frissek az élmények és nem akarom, hogy Metrót bárki is pótolja. Mikor egyik este még sírdogáltam, akkor Gábor kitalálta, hogy lehetne egy ír farkaskutyánk, ezért meg is nézegette a kenneleket az interneten. Mondtam neki, hogy most hagyjuk ezt, nem akarok kutyát, nem akarok ír farkast. Most még nem. Abban maradtunk, hogy majd a gyerekünknek biztosan lesz kutyája. Gábor egész gyerekkorában kutya mellett nőtt fel, nekem 13 évesen volt az első kutyám. Én is mindenképpen úgy szeretném, hogy a gyerekünk kutya mellett nőjön fel. De szerintem ráérünk erre visszatérni 2-3 év múlva. Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy ebben nem vagyunk eltérő véleményen és igazi gyerekes-kutyás család leszünk. 

Amúgy amikor Metróra gondolok, mindig az a kis kópé feje van előttem. Nem az a beteg, erőtlen kis pofi, ami az utóbbi időben jellemző volt rá, hanem a szertartásai, ahogy kaját kért, ahogy sétált előttem az úton és közben mindig hátranézett, hogy biztosan jövök-e, ahogy reggelente odajött az ágyamhoz, hogy megszimatoljon, majd nyugodtan visszafeküdt a helyére, meg ahogy a ligetben lecsattintottam róla a pórázt és futásnak eredt...hiányzik.