tears in heaven

 Pokoli volt az elmúlt hét. A legrosszabb az volt mind közül, hogy tegnap, vagyis csütörtökön elaltattuk a kutyámat. Szerdán hívtuk fel az orvost, aki azt mondta, hogy másnap tud majd kijönni, vagy pénteken...vagyis nem is igaz, mert már hétfőn felhívtuk, de akkor még visszamondattam Gáborral azt, hogy kijöjjön. Akkor megint kicsit megkönnyebbültem, de aznap és kedden is éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Így végül mikor szerdán azt mondta, hogy jön másnap vagy pénteken...onnantól nekem kínszenvedés volt minden. Minden érzés, minden gondolat, minden tevékenység, egyszóval: minden. Szerdán még valahogy elevickéltem. Sok időt töltöttem Metróval, túrós csuszát főztem neki sok szalonnával, ölelgettem, puszilgattam. Persze így is sírtam egy csomót. De a csütörtök aztán tényleg iszonyú rossz volt. Délutánra vártuk az orvost és még az sem volt biztos, hogy jön-e. Hogy ne itthon zokogjak egész reggel, délelőtt és délután, elkísértem Gábort a háziorvoshoz, utána meg elmentünk ügyet intézni. Iszonyú rosszul éreztem magam mindenhol, üres tekintettel néztem magam elé, minden olyan más volt, olyan lassú. Olyan volt, mintha egy másik dimenzióban, egy másik valóságban, másik életben lennék. Tudtam, hogy jön a halál és ráadásul én hívtam. Borzasztó érzés volt. Közben folyamatosan a kutyámra gondoltam, aki valószínűleg alszik a nappaliban és fogalma sincs minderről. Kettő körül értünk haza, én onnantól kb. vigasztalhatatlan voltam. Kivittem a kertbe, beszéltem hozzá, adtam neki kacsafilét. Közben Gábor apukája elkezdte, hogy gondoljam meg magam, még lehet. Ezzel még jobban kiborított. (Ő idős is, beteg is, két agyvérzésen van túl, nagyon sokszor beszél összevissza és sokszor csúnyán is, meg vérig sért kb. mindenkit, nem teljesen beszámítható.) Végül három óra előtt megszólalt a telefon, az orvos volt, hogy akkor nemsokára itt van. Borzasztó érzés volt, a szívem majd' kiugrott, nagyon sírtam. Akkor megint azt gondoltam, hogy nem, csináljuk vissza, mégsem. Gonosz vagyok, szemét, álnok és kegyetlen... És aztán mégis minden gyorsan és nagyon nagyon nagyon furcsa ezt mondani, de békésen telt. Én fogtam a kutyát végig az ölemben, simogattam, Gábor fogta az én kezemet, az állatorvos pedig egy végtelenül kedves és empatikus nő volt, aki nagyon jól tudta oldani a helyzetet. Megerősített, hogy jól cselekszem és Metró egy nagyon öreg kutya volt, akin már nem lehetett volna segíteni. Így is hosszú és teljes életet is. 

A narkózis az első lépés, itt álomba szenderül az állat és mikor már biztosan mélyen alszik, akkor adják be a második, végleges injekciót. Metró nagyon hamar elaludt, de amíg erre vártunk, addig is róla beszélt mindenki, hogy micsoda élete volt. Én zokogtam egyedül csendben és bólogattam. A doktornő aztán szerencsére vénát talált, így nem kellett a szívbe szúrni a másodikat. Én utána már láttam, hogy nem él, nem lélegzett, de azért a doktornő hosszasan hallgatózott a sztetoszkóppal, hogy biztosra menjen. Hát így távozott az én kiskutyám ebből a világból, 15 évesen.

Végül nem itt temettük el, mert nem lett volna hova, hanem a házunktól kb. 10 percre lévő másik ház kertjébe vittük. Itt korábban a fiúk már ástak egy sírt a héten, amikor éppen nem esett az eső. Az elaltatás után tehát elvittük oda hárman, a fiúk ketten vitték, én hátul ballagtam egy üvegmécsessel a kezemben. A fiúk betették a sírba és eltemették. Előtte még egyszer megnéztük, megsimogattuk. Mikor befedték a sírt, meggyújtottam a mécsest és a sír feletti nedves földre helyeztem. Egész héten esett az eső, éppen akkor is. Nemcsak én, hanem az égiek is siratták Manócskát, aki a legjobb kutya volt ezen a világon.