elsősegély tanfolyam és tomboló hormonok

  Kb. két hete befizettem egy baba elsősegély tanfolyamra, aminek ma volt az időpontja. Mindenképpen élőt kerestem és olyat, ami azért valamennyire interaktív is. Elég hamar találtam egy jónak tűnőt Zuglóban, amit mentőtisztek tartanak, hétvégén van, korlátozott a létszám és az ára is elfogadható. Úgyhogy erre mentem el ma és maximálisan elégedett voltam az egész nappal. Sajnos Gábor nem tudott jönni, mert ma dolgozott és nemcsak a társasága miatt lett volna jó, ha ott van, hanem azért is, mert akkor ő is mindent hallott, meg gyakorolt volna. Harmincan voltunk összesen, abból egyedül én, és rajtam kívül még egy másik lány voltunk csak egyedül, mindenki más párban érkezett. 

Én elvileg ugye tavaly tanultam a csecsemő újraélesztését a bölcsis suliban és ötösre is vizsgáztam belőle, de hát ma rájöttem, hogy pontosan mennyit is ért az a zoomos tanóra és mennyire volt valid a tudásra kapott érdemjegy. Maradjunk annyiban, hogy nem tudtam volna újraéleszteni azzal a tudással egy csecsemőt. A számok valamennyire megvoltak a fejemben (hogy mennyi kompresszió és mennyi levegőbefújás), de nulla gyakorlat nélkül ez nem ment volna. Itt viszont nagyon jól el lett mondva, magyarázva, mutogatva, utána pedig egyenként mindenkinek újra kellett élesztenie a demons babát onnantól kezdve, hogy besípol a légzésfigyelő egészen addig, amíg ki nem ér a mentő. De ezen felül is rengeteg hasznos gyakorlati és elméleti dolog elhangzott, úgyhogy ez a tanfolyam bőven megérte az árát, nagyon elégedett voltam vele. Majd itthon megmutatom Gábornak plüssmacin az egész procedurát. 

Egyébként jó hosszú is volt, 9-kor kezdődött és fél 2-ig tartott. Már nagyon éhes voltam, mire vége lett, így hazafelé megálltam a Burger Kingnél enni egyet a kedvenc szendvicsemből. Nézgettem közben a telefonomat, ami kiadta, hogy bizony ezen a napon, minden év február 25-én tartottam Metró szülinapját. És kész, elsírtam magam a képek láttán...főleg az érzés volt furcsa, ahogy néztem a fotóit, mert olyan távolinak tűnt már minden és azt éreztem, hogy talán kezdem megszokni azt, hogy már nincs itt, nem része a mindennapjaimnak? Ott sírtam egyedül a szendvicsem fölött, miközben tele volt az étterem, de nem igazán érdekelt az sem, nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

12.

11.

10.

13.

Egyébként a tanfolyamon is elhomályosult a tekintetem párszor, amikor valami olyat mondott a mentőtiszt vagy amikor képeket mutatott bántalmazott/balesetes csecsemőkről. Ennél már csak akkor kezdek el hamarabb sírni, ha tiktok videókat nézek újszülöttekről, amikor először teszik őket az anyukájukra...