fiúk az életemből: a rendőr, vagyis az én Kevin Costnerem

  Nem igazán szoktam ezt a "rovatomat" írogatni, valahogy nem sok kedvem van általában az exeimről írni. Ezt jó jelnek veszem, bár nincsenek rossz élményeim velük kapcsolatban, de sokszor inkább azt érzem, hogy nincs kedvem a múltról írni.

Tegnap viszont egész délután az egyik exemre gondoltam, nevezetesen arra a jó zsarura, akivel amúgy csak pár hónapig voltunk együtt. És annak, hogy ilyen sokat gondoltam rá, az volt az oka, hogy tegnap átjött ebédre Gábor egyik unokatestvére (az egyik az ezer közül), akivel még nem találkoztam (sőt, összesen eddig szerintem csak két unkatesójával találkoztam, pedig tényleg sok van neki). És ez a srác is rendőr, méghozzá a készenléti rendőrségnél dolgozik, ahol az én exem is dolgozott anno. Végig, amíg itt volt, rá akartam kérdezni, hogy ismerte-e az én volt emberemet, de aztán valahogy alig terelődött a szó a munkájára és az egész család előtt se akartam őt az exemről faggatni, max. négyszemközt kérdeztem volna rá. Megintcsak zárójelesen, Gábor nem annyira szereti a rendőröket, egyszer volt egy nagyon rossz élménye velük (elmondása szerint ok nélkül megverték és még bíróságra is kellett járnia utána, pénzbírságot kapott, pedig állítólag nem csinált semmi rosszat), azóta elég határozott a véleménye róluk. Szóval ezért se akartam feszegetni a témát.

Ez még 2014-ben volt, egyébként nem tűnik olyan messzinek. Ez a rendőr, nevezzük Zolinak, néha bejárkált kávézni 1-2 kollégájával. Ők a hatodik kerületi készenléti rendőrségen dolgoztak az Aradi utcában (ami azt hiszem, hogy azóta már nincs is meg). De nem sima "mezei" rendőrök voltak, mert mindig civilben voltak, illetve én azt tudom, hogy a Zoli valami nagyon rangos ember volt (főnök), meg hát titkos is volt ezenfelül a melója. Én annyit tudhattam mindössze, hogy rendőr és ha mennie kellett, akkor mennie kellett, illetve gyakran küldték Washingtonba, de ha erre rákérdeztem, mindig kitérő volt a válasz, vagy simán megmondta, hogy erről nem beszélhet. Nem is ez a lényeg, hanem hogy járogattak be kávézni és én elég hamar kiszúrtam őt, nagyon megtetszett. Egy ideig próbáltam is vele felvenni a szemkontaktust és bár éreztem az irányából, hogy én is bejövök neki, többnyire semmi sem történt, mert inkább a vendégteret nézte, amíg készült a kávé, majd elsétált a lattéjával. Egyszer azonban megdicsérte a hajamat (azaz észrevette, hogy voltam fodrásznál), úgyhogy ezen felbátorodva legközelebb, amikor jöttek a munkatársai, de nélküle, akkor neki is készítettem egy kávét, amit inni szokott, ráírtam, hogy "Zolinak" és elküldtem neki a kollégákkal. Pár nap múlva bejött, elkérte a számomat és utána randiztunk is, a Kara Caféban iszogattunk egy este. Össze is jöttünk elég hamar, szerintem már az első randin (vagy a másodikon, nem vagyok benne biztos). Én elég boldog és büszke is voltam, hogy rendőr a pasim, jól is nézett ki, jó kiállású volt, izmos, okos, kedves, aranyos. Ráadásul elég hamar kiderült, hogy mindemellett még gondoskodó is: bevásárolt nekem, főzött, moziba vitt, volt, hogy egész éjjel simogatta a hajamat és a hátamat, megszerelte és lefestette a bejárati ajtómat, megvédett a szomszédtól és még a kutyámat is nagyon szerette, szívesen jött velünk nagy sétákra a ligetbe. Az amerikai fociért különösen rajongott, korábban űzte is, ezért meccsre is kimentünk egyszer, ahol ott volt pár amerikai munkatársa/főnöke is, akik végig dumáltak nekem, én azonban akkor még kb. meg se mertem mukkanni angolul, úgyhogy végig csak mosolyogtam és bólogattam (életem egyik legkínosabb estéje volt). Igazából szerintem jól megvoltunk és egyébként lehet, hogy ha később találkozunk, akkor ebből hosszútávú kapcsolat is lehetett volna, de sajnos akkor nem lett. (Azért írom, hogy sajnos, mert szerintem én voltam vele türelmetlen és titokzatos is egyben, meg talán kicsit érdektelen is, így végül ő szakított velem, jogosan, és szerintem ő ezt nem érdemelt volna meg, hogy így viselkedjek vele.)

Türelmetlen azért voltam, mert ő egy kicsit ilyen keveset beszélő, lassan megnyíló ember volt, én meg azt hajtogattam, hogy ez unalmas és nem tudok róla semmit. Úgy éreztem, hogy olyan előttem, mint egy csukott könyv és soha nem avat be semmibe. Nem is a munkájára voltam kíváncsi, azt megértettem, hogy arról nem beszélhet, hanem inkább a múltjára, családjára, rá lettem volna kíváncsi. De mindezt tök türelmetlenül adtam elő és utána elég hamar úgy éreztem, hogy meguntam várni. Így visszagondolva pedig azt érzem, hogy igyekezett: voltam a lakásán is, mutatott családi albumokat, mesélt a lányáról, egy kicsit a válásáról is, a terveibe is beavatott (már évek óta ott akarta hagyni a rendőrséget és vidéken akart venni egy házat és ott valami újba fogni -spoiler: azóta sikerült neki-). Emlékszem, egyszer mondta, hogy elmegy vidékre családlátogatásra és engem is szeretne vinni, én meg kb. ilyen "ezthogyképzeled" hangsúllyal válaszoltam, hogy nem megyek, mert nekem dolgoznom kell. Szerintem akkor már nem volt kedvem vele menni. Ennek pedig Marci volt az oka. Így ebből a távlatból visszatekintve egyértelműen látszik, Marci mennyire szabotálta ezt a kapcsolatot, pedig akkor nem tűnt fel. Sms-eket küldözgetett éjszaka, amiket én el is olvastam és válaszoltam is rájuk, Zoli pedig ezeket valószínűleg látta. A szülinapi bulimra is eljött Marci és bár ott volt a felesége, végig szinte kisajátított magának, átölelte a vállamat és úgy beszélgetett Zolival (ami így most visszagondolva WTF??). Zoli elég hamar a szememre is vetette, hogy nem őt szeretem, hanem Marcit és hagyjuk ezt az egészet. Tény és való, hogy én végig hűséges voltam hozzá, amíg együtt voltunk, mert akartam a kapcsolatot vele, de a szívem még nagyon mást diktált. A szívemmel így is megcsaltam, mert Marcit szerettem és bármennyire is szerettem volna ezt a minden szempontból tökéletes pasit társnak, a szívem ellenkezett, hisz' még bőven másé volt. 

És utána kb. a szakítás is telefonon történt, teljesen érdektelen lettem vele kapcsolatban, kb. leejtettem úgy ahogy volt, miközben semmi rosszat nem csinált. Egyszerűen csak már meggondoltam magam. Pár hét (hónap?) múlva feljött a nálam hagyott cuccaiért (szerszámok, rövid nadrág), én vártam őt és azt hiszem addig már valamennyit tisztult a fejem és szerettem volna bocsánatot kérni tőle, de kb. csak kivette a cuccokat a kezemből az ajtóban és sarkon fordult. 

Később, pár év múlva épp Metróval sétáltam az Aradi utcában a rendőrség épülete előtt és ő pont ott állt kint, várt valakiket. Akkor kedvesen váltottunk pár szót, ki hogy van stb. Mosolygott is, jól nézett ki nagyon, akkor én is épp jól néztem ki és ennek örültem is nagyon, hogy pont így látott. Nem mondom, hogy nem volt soha olyan, hogy szívem szerint ne írtam volna neki, hogy bocsánatot kérjek vagy akár felvessem az újrakezdés lehetőségét, de egyszer sem tettem meg. Pedig akkor már érzelmileg és értelmileg is stabilabb és fejlettebb voltam, nem függtem már Marcitól, de mégsem tettem meg egyszer sem. Ő egyszer írt nekem, egy éjszaka, gondolom beivott és eszébe jutottam. De már ez is nagyon régen volt. 

Én most nagyon boldog vagyok és Gábort senkiért és semmiért nem adnám, cserélném el, de Zoliért kár volt. Kár volt így megbántani és kár volt így elszalasztani őt, mert szerintem ő meg én amúgy összeillettünk volna (de inkább már a mai fejemmel, nem az akkori másbavagyokmégszerelmes hülyeséggel). 

Egyébként habitusra, viselkedésre teljesen olyan volt, mint Kevin Costner karaktere a The Bodyguard- ban, úgyhogy amikor azt a filmet nézem, mindig olyan, mintha őt látnám.