az első másfél hét

  Kedden engedtek csak haza minket a kórházból. Így én egy teljes hetet feküdtem bent, a baba pedig 6 napot töltött bent születése után. Ő ugye szerda este született, de újraegyesülni csak péntek este tudtunk. Addig ő a PIC-en volt, én pedig a terhespatológián vártam rá. Amikor tudtam, mentem át hozzá, de egyrészt még nagyon fájt gyalogolni és állni, nagyon fáradt is voltam, a PIC-en pedig csak összesen kétszer adták a kezembe, így legtöbbször csak ültem mellette egy széken és néztem őt. Tejet próbáltam fejni a szobámban, de nem igazán sikerült. A pici addig donortejet kapott. Péntek este aztán átköltözhettünk a gyermekágyas osztályra, mert csak addigra lett ott hely (amúgy Lehel már csütörtökön kikerült az inkubátorból, utána egy posztintenzív szobában feküdt). Végre megkaptam a fiamat és rögtön szoptatni kezdtem, nagyon sok mindent kellett bepótolnunk (elmaradt aranyóra, elmaradt azonnali bőrkontakt, elmaradt azonnali szoptatás). Szerencsére azonnal ment, de a tejem azóta se indult még be rendesen, emiatt egy kicsit szomorú vagyok, de nagyon próbálkozom, hogy több legyen. Engem és szerintem a picit is megviselte aztán az, hogy még 4 napig bent tartottak minket és nem jöhettünk haza. Elvileg még megfigyelték és kedden szerette volna megnézni egy doktornő hazajövetel előtt. Azóta már itthon vagyunk, a hazajövetel nagyon nagy boldogság volt. Gábor akkor foghatta életében először kezébe a már majdnem egy hetes fiát. Ő is rettenetesen kivolt a helyzettől, nem csak én, sokat sírtunk mind a ketten. De itthon már végre magunk vagyunk és itt van velünk a kis drágaságunk, akivel nem tudunk betelni. Alakulnak a napok, egyelőre nincs két egyforma, néha minden sikerül, néha semmi, néha jön a tejem, néha nem, néha jól alszik a baba, néha egyáltalán nem, néha minden szuper, néha sírok akár fél napig is...

A szüléstörténetemről majd tervezek írni egy hosszabb, külön bejegyzést, de most még túl friss és túl rossz az emlék, egyelőre távolodni akarok tőle. Röviden annyit, hogy kedd este indították meg a szülésemet ballonnal, másnap reggel 8-kor mentünk át a szülőszobára, elkezdtem kapni az oxytocint, délelőtt burkot repesztettek, majdnem 12 órát vajúdtam, amikor az orvosok már látták a haját, de a baba nem akart kibújni. Próbálkoztunk több mindennel, én nyomtam, egy doki húzta ki kézzel, egy másik doki meg nyomta kis a hasamból, de a baba így se jött, elakadt, nem fért ki. Végül gyorsan áttoltak császárra, úgyhogy a babát egy szűk fél órán belül kivették. De sajnos ekkor már oxigénhiányos állapotban volt és el volt lilulva, gyengén felsírt, de aztán nem lélegzett tovább. Azonnal átrohantak vele a PIC-re, ahol intubálni kellett, a garatban volt valami folyadék és azért nem kapott levegőt. Aztán percek múlva végre rendesen felsírt és lassan visszanyerte a színét is. Szó volt róla, hogy átszállítják a SOTE-ra, de végül úgy összekapta magát, hogy nem kellett és Gábor is rögtön bemehetett hozzá. Még aznap éjjel és másnap is elvégeztek rajta egy csomó vizsgálatot, aminek szerencsére mind jó lett az eredménye. Az izmai viszont feszesebbek, ami feltehetően az oxigénhiányos állapotból maradt vissza, így az komoly figyelmet érdemel és a kórház részéről szigorú utókövetést (már hétfőn megyünk is egy vizsgálatra). Emiatt is elég sokat sírtunk mind a ketten, de aztán a védőnő és a gyermekorvos és volt kint már nálunk és mind a ketten megnyugtattak minket, hogy megfelelő fejlesztéssel minden helyrehozható és nem lesz semmi baj. 

az én várandósságom

egyetlenem