napok

  Lehel tegnap volt háromhetes. Hihetetlen, hogy már három hete jött a világra és már több mint két hete itthon vagyunk. Tényleg nagyon gyorsan megy az idő. És olyan nagy már! Mondjuk rá eleve mondták többen, hogy jó nagy baba és nem úgy néz ki, mint egy újszülött, hanem mint egy 1-2 hónapos baba (a gyerekorvos is mikor vizsgálta még a kórházban, megkérdezte tőle viccesen, hogy "te mit keresel az újszülött osztályon?? hiszen kész férfi vagy!"). De én persze azóta is látom rajta a változásokat. A séták mindennaposak és a kertbe is igyekszünk sokszor kiülni, bár eddig csak egyszer volt jó idő, a többi alkalommal mind visszahoztam inkább a szobába, olyan szél lett, mire kiültünk. Már a nappaliba és a konyhába is kivisszük magunkkal, addig a bölcsőbe vagy a hintába tesszük, a cicákkal is elkezdtek összeismerkedni. Nagyon jó étvágya van és hát folyton éhes is, rágcsálja az öklét, ezért Hamitörpnek neveztük el. Illetve alkottunk egy új igét is, ezt akkor használjuk, amikor a baba olyan hangokat ad ki, mint Gizmo a Szörnyecskékben, ezért ilyenkor azt mondjuk, hogy "gizmozik". Éjszakai párbeszédünk: "hallod szívem, gizmozik" "igen, hallom, kelek". Szóval így telnek a napjaink...

...meg persze a rengeteg időponttal és orvoslátogatással. Nekem úgy tűnik, hogy itthon a védőnő és a gyerekorvos folyamatosan egymás kezébe adja a kilincset. De tényleg, valakit mindig várunk. Tegnap le kellett aztán sétálnom a gyerekorvoshoz, mert a kölcsökcsonk után maradt egy kis vadhús a baba köldökén és azt meg akarta nézni. A vége az lett, hogy elküldött minket a sebészetre. Oda holnap megyünk majd végül. Közben három napon keresztül hívogattam az ortopédiát a csípőszűrés miatt és végre ma felvette valaki a telefont. Tudom, hogy egyhónapos kor után végre csökkennek majd ezek a kötelező látogatások, jó lesz. 

Én olyan felemásan érzem magam... Sokszor érzem azt, hogy a lelki jóllét és a teljes kétségbeesés vékony mezsgyéjén sétálok. Alapból a kettő nincs is olyen közel egymáshoz, de valahogy én most ezt a két végletet élem meg úgy, mintha csak egy hajszál választaná el őket. Tegnap pl. egy órán keresztül azon zokogtam, hogy más a lakcímünk a babával, nem ez a kerületi és így akkor hova kell mennünk sebészetre. Ilyen hülyeségen. Én is tudom, hogy ez ilyenkor valószínűleg az utolsó csepp a pohárban, az utolsó apró kis valami, ami hozzájön azokhoz a dolgokhoz, amiken napközben vagy előtte való napokban aggódom.

 

Kedden elmentünk fodrászhoz, de nem lettem jobban tőle, sőt, a kedvemet szegte a fodrászcsaj stílusa. Végig furcsán bámult rám, már az elején is és utána is, amíg festette a hajamat. A szememet nézte, mert még mindig véres és hát igen, nem voltam kisminkelve és alig aludtam éjjel, ezért nem épp a legjobb formámban voltam. Alig vártam, hogy végezzen és kijöjjünk onnan, olyan rosszul, frusztrálva éreztem magam végig. Aranyos, kedves csajok szoktak itt lenni, most nagyon kifogtam ezt a fura nőszemélyt. Ráadásul béna is volt, úgy összefogta a festék a homlokomat, hogy még én is ezerszer jobban megcsinálom itthon magamnak.

Aztán még az is volt, hogy átment rajtam egy féltékenységi hullám és sírtam azért is, mert vendégek jöttek, akikkel Gábor a kertben ivott, én meg a szobában ültem a babával. Közben ezek Gábor haverjai voltak, akikhez én amúgy se mindig ülök ki, szóval kicsit felfújtam az egészet és felszínre engedtem ezt a "nem baj, hagyjatok csak ki mindenből, nem kell velem foglalkozni" dolgot. Haragudtam Gáborra, de közben magamra is, mert utálom, amikor sajnáltatom magam. Közben azért csak zavar a testem is, hiába ment már le a hasam, valahogy azért nem komfortos a bőrömben lenni. Ezt mindig lepörgetem a fejemben, hogy basszus időt és türelmet kell adni magamnak, tudtam előre, hogy nem fogok úgy kinézni szülés után három héttel, mint mondjuk tavaly nyáron. Csak hát akkor is nehéz. És tényleg, ruhám sincs, vagy lóg rajtam a nagy mackónadrág vagy szorít a leggings és egyik se jó. 

Gábor közben tényleg mindent megtesz, a tenyerén hordoz, vigasztal, mindig szervez azért valamit, hogy én se csak itthon üljek. De hát így sem könnyű, az észérveknél is sokkal erősebbek tudnak lenni egyes érzelmek vagy éppenséggel a bennem dolgozó hormonok, és olykor-olykor saját magamat se tudom meggyőzni, hogy nincs miért sírni...