blogvember 27

  Gáborral egy csomó mindenben tök jól kiegészítjük egymást. Pl. tök jól szokott jönni, amikor van valami munka, amit egyikünk se szeret, de fel lehet osztani két részre és valahogy mindig kiderül, hogy egyikünk inkább ezt a részét, másikunk meg inkább azt a részét csinálná. Pedig erre nem is számítunk. Vagy meg szoktuk menteni egymás elrontott főztjét, ez mondjuk nem sűrűn fordul elő, de ha igen, akkor tök jó érzés. Na és ezzel a kiegészítéses dologgal a gyereknevelés kapcsán is nagyon jól működünk, többek között abban, hogy én szépen énekelek és szeretek is énekelni, Gábor viszont nagyon jól mesél. Ezzel ellentétben én egyáltalán nem tudok mesélni (fejből kitalálni) és Gábor csapnivalóan énekel. A mai napig meséli, hogy egyszer ének órán énekelnie kellett és a tanárnő mérgesen leültette egy karóval, mert hogy hülyéskedik, ő pedig hiába magyarázta, hogy nem hülyéskedik, ő így tud énekelni (családi vonás, anyósomnál én is befogom a fülem). Én meg a mesekitalálásban vagyok fantáziátlan és borzasztó egyszerű, semmi csavart, izgalmat nem tudok belevinni. Ha viszont mindannyian annál maradunk, amiben jók vagyunk, akkor nyertes csapat vagyunk, mert mindenki boldog és elalszik.

Többször van ugyanis, hogy Lehel este még felébred, vagy nem is tud elaludni és akkor oda szoktuk venni magunk közé az ágyba, könyvet lapozgatunk, beszélgetünk a félhomályban. Aztán amikor lekapcsoljuk a villanyt, vagy én énekelek és a második dalnál már hallom, hogy mindketten szuszognak, vagy Gábor kezd el mesélni egy történetet egy kajla fülű kiskutyáról, aki eltévedt az erdőben...és akkor viszont én alszom el percek alatt, miután hallom, hogy már a kisfiam is elaludt.