random trip

  A múlt héten egyik nap úgy volt, hogy átjön játszódélelőttözi Lehel kis barátnője és az anyukája, de már kora reggel olvastam az üzenetüket, hogy mégsem jönnek, mert Panni beteg lett. Nem örültem a hírnek, mert egy ideje ezek a gyerekes, anyukás programok is nagyon várt események nálam. Szeretem, ha valami, BÁRMI történik egy nap, amitől nem lesz ugyanolyan, mint az előző. Szóval ez kicsit kedvemet szegte, de még nagyon korán volt, Lehel épphogy felébredt és már átköltözött hozzánk az ágyba, én meg feltettem a kávét, hogy utána azzal együtt visszabújjak. Gábor erre felhozta, hogy esetleg elmehetnénk Eplénybe, akciós jegy van aznap és ő annyira szeretne snowboardozni. Mondtam, hogy oké, menjünk, de aztán kicsit elbizonytalanodtunk mindketten, merthogy két óra az út oda, ugyanannyi vissza, én nem síelek, a gyerek sem (egyelőre), szóval így annyira nem tűnt értelmes közös programnak, ráadásul hosszú lett volna az út Lehelnek. Aztán nekem eszembe jutott, hogy másnapra sincs semmi dolgunk, így gyorsan ránéztem a bookingon, hogy mennyiért lenne estére szállás. Eplényben már nem találtam, de Veszprémben igen, egy szép kis apartmant jó áron, úgyhogy megkérdeztem Gábort, aki rögtön benne volt. Lefoglaltam, így a  következő másfél órában összepakoltunk, elkészültünk, Gábor előszedte a snowboard cuccait, amiből a sínadrág el volt szakadva, úgyhogy sebtiben azt is meg kellett varrni. Előző napról a hűtőnk tele volt kajával, úgyhogy azokat elcsomagoltam, Gábor átpakolt az én kocsimból az övébe, aztán sikerült is indulni. Nem tudtunk rögtön felhajtani a nullásra, mert delegáció miatt le volt zárva az egész, úgyhogy addig beültünk reggelizni, majd utána megpróbáltuk még egyszer, és hát olyan mázlink volt, hogy pont előttünk mutatta a rendőr, hogy szabad a felhajtó. Eplény klassz volt, én mondjuk nem tudok se síelni, se snowboardozni, és úgy érzem, hogy ez már ki is marad az életemből. Nekem még mindig épp elég adrenalin a biciklizés és az azon való sebesség, ráadásul utálok lejtőn menni vele, kb. nyomom végig a féket. Azt viszont megértem, hogy Gábor imádja a snowboardot és majd Lehelt is szeretné megtanítani, támogatom az ötletet, mert amúgy biztos marhajó érzés lehet. Szóval Gábor elcsúszkált pár órát, én addig a kicsivel voltam, ami nem volt azért annyira egyszerű, hiszen mindenfelé jönni-menni akart, meg folyamatosan a veszélyt kereste (mint kb. mindig). Délután 3-kor aztán mondta Gábor, hogy most már menjünk, persze ő szíve szerint még maradt volna, de mi már elfáradtunk. Bementünk Veszprém belvárosába, bekaptunk egy kis hamburgert, aztán sétálgattunk, majd átvettük a szállást, ami nagyon szép volt. Nem ismerem Veszprém részeit név szerint, de ez a várhoz közeli utcákban volt, amik mesebelien kanyarognak és igazi óvárosi hangulata van. A szállásadónk is egy csodakedves pasi volt, a szálláson kaptunk kávét, csokit, gyümölcsöt és volt egy macska is (Bandi, mi meg mondtuk, hogy a miénk meg Misi), úgyhogy kb. azonnal megvettek minket kilóra. A lakásban gyönyörű berendezés és tisztaság volt, de azért előbbi miatt picit örültem, hogy csak egy éjszakát maradtunk, mert kb. minden berendezési tárgyat féltettem a kis csemeténktől. Kicsit henyéltünk, ettünk, energetizáltuk magunkat. Én úgy elfáradtam, hogy szívem szerint már be is kuckóztam volna, de Gábor még menni szeretett volna. Végül a szállásadó által legjobbként titulált cukrászdába mentünk még el. Bár már majdnem 6 óra volt és én kicsit úgy voltam vele, hogy jobb lenne másnap menni, amikor már frissebb minden, meg lesz kínálat is rendesen. De a fiúk végül menni akartak nagyon, úgyhogy mentünk. Ez a Kokó cukrászda volt, ami zárás előtt egy órával is majdnem tele volt vendégekkel, vásárlókkal, a pult pedig roskadozott a kínálattól és minden, amit ettünk nagyon finom és friss volt. Abszolút csak ajánlani tudom a helyet! Innen aztán visszamentünk a szállásra és bebújtunk hárman a hatalmas francia ágyba, ahol beszélgettünk, játszottunk és megnéztünk pár rész Bogyó és Babócát. Nem szoktam mostanában rosszul aludni, de ott valahogy úgy ébredtem másnap reggel, mintha kicseréltek volna. Pedig majdnem minden éjjel itthon is együtt alszunk, persze nem így fekszünk le eleve, hanem valamikor később átjön Lehel, mondjuk sokszor csak hajnalban...de itt most valahogy ez a hárman összebújva-elalvás valahogy annyira békés és jó érzés volt, hogy még a mai napig emlegetni szoktam. Másnap reggel elég hamar kicsekkoltunk, pedig bőven maradhattunk volna, de sütött a nap és menni kellett a játszótérre. A szállástól pár száz méterre volt egy hiperszuper játszótér, közvetlenül a várral és sziklafallal szemben, ami mentén egy kis patak csörgedezett. Annyira idilli volt ez is! Itt jól elvoltunk egy órát, aztán beültünk a kocsiba és visszamentünk a belvárosba reggelizni. Utána pedig agyaltunk, hogy mi legyen a program. Tervbe volt esetleg valami fürdő, de valahogy nem találtunk az útvonalunkon megfelelőt, meg nekem annyira nem is volt hozzá kedvem. Úgyhogy végül legurultunk a Balaton partjára, Balatonkenesére. Lehel az autóban végig azt mondogatta, hogy kacsákat akar látni és amikor megérkeztünk, pont jöttek is a kacsák. Sétáltunk, néztük a vonatokat, amikor az orrunk előtt száguldottak, hintáztunk, homokoztuk. Balatonkenesén is ki kell emelnem a gasztronómiát, amit pedig nem gondoltam volna, de egy helyen (aminek ráadásul Katica volt a neve) annyira finom dolgokat ettünk és ittunk, hogy nem hittük el. Hogy mindezt a sok friss finomságot kinek adják el itt télen, februárban, amikor amíg ott voltunk, kb. senki nem járt arra? Szóval minden nagyon finom és szép volt és nagyon jól éreztük magunkat, de Balatonkenese után már hazafelé vettük az irányt. Lehelnek is tetszett ez a kis kétnapos kirándulás, nem hisztizett és nem sírt (mint legutóbb Miskolcon), sőt, tök lelkes és érdeklődő volt, jó étvágya volt mindenhol, szaladgált, tört, zúzott.