műtéti nap

  Túl vagyunk végre a kis bőrfüggelékek eltávolításán. Állandóan noszogatott vele a gyerekorvos, de persze én is nagyon szerettem volna már, ha végre lekerülnek. Nem volt jó helyen, pl. egy szűkebb pulóver levételénél állandóan féltem, hogy beleakad és leszakad. Meg aztán jövőre itt lesz az ovi és nem akartam, hogy ezzel csúfolja majd bárki is... Egynapos sebészet keretében végezték a műtétet a Heim Pálban. Korán reggelre kellett bemenni és várni a sorunkra. Kaptunk egy kiságyat és úgy volt, hogy Lehellel csak egy szülő maradhat majd, de mivel szinte végig üres volt a szoba rajtunk kívül, ezért a kutya sem foglalkozott velünk. Szerencsére Lehel volt az első a műtéti sorban aznap, mert ő volt a legkisebb. Az anesztes sokáig vizsgálta előtte, nem tetszett neki, hogy még csak szombaton gyógyult ki a takonykórból, hezitált, hogy vállalja-e. Végül mégis igent mondott, de a mellettünk lévő kislányt pl. hazaküldte. (Ez teljesen érthető, a gyerek egészsége a legfontosabb. Csak mégis ha kiveszed a szabit, becuccol a család, azt hiszed túl lesztek rajta, akkor azért rosszul tud esni, hogy menjetek mégis haza, kérjetek új időpontot...mondjuk én eleve nem vittem volna be Lehelt, ha még mindig folyt volna az orra.) Lehel először egy "vidámító" nevű szert kapott, amitől egy idő után jobbra-balra esett az ágyban (de ez tetszett neki, ugrálni akart, egyébként nagyon tetszett neki a kórház). Aztán jöttek érte, elkísértük a műtőig, ahol a doktornő kivette a kezünkből és elvitte. Még integetett is nekünk, ahogy távolodtak, ekkor azért könnybe lábadt a szemem. Majd becsukódott az ajtó és magunkra maradtunk. Kb. egy órát várakoztunk, amikor tolták ki a műtős kocsin. Olyan kis elesettnek tűnt, egész testében remegett és bár még félig aludt, de hangosan nyöszörgött és sírt, kapálózott a kezével. Alig vártam, hogy az ölembe vegyem és magamhoz ölelhessem. Rövid félig ébrenlét után másfél óráig aludt így az ölemben. Utána teljesen jól ébredt, mosolyogott és szomjas volt. A következő órák azzal teltek, hogy lassan itattuk, utána kapott pudingot és kekszet is, majd szép lassan visszatért az igazi énje és hát kb. alig tudtuk az ágyban tartani. Mindenáron futni, rosszalkodni szeretett volna, semmi játék nem érdekelte, amit bevittem, pedig egy egész hátizsáknyi játékkal készültem. A doktornő azt ígérte, hogy 4-kor hazamehetünk, ha minden rendben lesz, de csak 5-re ért vissza hozzánk. Nagyon megdicsérte Lehelt, azt mondta, hogy ő volt aznap a legbátrabb a műtőben és ő volt mindenki kedvence. Hagyta magát megszúrni, így nem kellett altatógázt használni. A műtét sikeres volt, minden kilógó rész szépen lekerült a füléről. Elmondta a továbbiakat is, aztán távozni készültünk. Ami nem volt egyszerű, Lehel ugyanis kitalálta, hogy maradni akar és meg akarta keresni a bohócot, aki korábban volt bent nála és aki csokit adott neki. Szóval nehéz volt elindulni, a végén hiszti és sírás lett belőle, ki gondolta volna? Mindenesetre szuper, hogy ilyen pozitívan rögzült a kis fejében a kórház, mint olyan. Itthon aztán már mindenki tűkön ült, hogy hogy van Lehel. Sógorom pizzát sütött nekünk, Lehelt pedig egy vadiúj trolibusz várta a szobájában, aminek annyira örült, hogy azóta is mindenhova magával viszi, még az ágyba is és azzal alszik. 

Én nem emlékszem, hogy hány éves lehettem, amikor kivették a mandulámat. És ezt már megkérdezni sem tudom. De valahogy bölcsis/ovis koromra lövöm be, leginkább három éves korom körülre. Emlékfoszlányaim vannak meg róla. Nagyon féltem és nagyon sírtam, amikor rám tették az altatógázt. Volt egy nagyon hosszú folyosó és állandóan apukám után sírtam. Egy kép van a fejemben a kórházi szobáról is, és hogy éjszaka bepisiltem és a nővér nagyon leszidott (lehet idősebb voltam, talán 4 éves?). Amikor hazavittek, kaptam a szüleimtől egy gyönyörű játékmotort és egy járó pandamacit, amit a szüleim Bécsből hoztak (úgy is hívtam utána évekig, hogy bécsi maci). És hogy hazamenni a világ legjobb dolga volt.