még egy kör

  Néha azt érzem, hogy annyira ritkán jutok el ide, hogy be se tudom hozni magam. Leülök írni, de közben már annyi minden történt, hogy azt se tudom mit meséljek el...

Most elmesélem azt, hogy 3 hónapja belekezdtünk egy lombikprogramba. Kb. két évet próbálkoztunk Gáborral, hogy legyen még egy gyermekünk. De mivel ezalatt nem sikerült, ezért végül elmentünk egy meddőségi specialistához, akit még tavaly ajánlott a nőgyógyászom. Ez a doki az első alkalommal felajánlotta a lombik lehetőségét, ami nekünk valamiért kb. soha nem jutott eszünkbe. Így elég hamar bekerültünk a rendszerbe és nem kellett hónapokat várnunk, hogy keressenek az intézetből, hanem a dokink már egy hét múlva visszahívott minket onnan. Beutalót kaptunk sok vizsgálatra, amikkel szintén nagyon hamar végeztünk. Minden eredményünk jó lett, így kis idő elteltével mehettem is az első ultrahangra, ami után rögtön elindult a stimuláció. Ez történt az elmúlt 2 hétben, folyt a stimuláció. Múlt héten azonban az orvos észrevett egy sérvet a hegemen a méhen belül, így felfüggesztette a programot. A stimulációt azért még befejeztük, ma pedig megcsinálta a petesejt leszívást, ami közepes eredménnyel zárult. Holnapra várjuk az eredményeket, úgyhogy nagyon izgulunk. Ha lesz jó embriónk, akkor fagyasztani fogják. A sérvemet pedig műtéti úton korrigálni kell és a regenerálódás után (ami fél-1 év) vár minket vissza az orvos lombikra. Az ajánlott orvoshoz, aki a műtétet végezné, május első felére kaptam időpontot, úgyhogy a múlt heti lelombozódás után most pozitív vagyok és előre tekintek. Azért nehéz ez lelkileg. Tudom, van már egy egészséges gyermekünk, akiért egész életünkben hálásak leszünk, de nagyon vágyunk még egyre.

A leszívás amúgy nem olyan volt, amilyennek elképzeltem. Tudtam, hogy altatnak, de valamiért nem gondoltam, hogy rendes kórházi ágyak és műtő lesz. Hogy akkor mégis mit gondoltam, az jó kérdés, én sem tudom. Szóval kicsit belém állt a félsz, amikor már tudtam, hogy mindjárt én következek és amikor besétáltam a két lábamon a műtőbe, akkor már nagyon vert a szívem. Felfeküdtem, mondtak egy kis tájékoztatót, mindenki határtalanul kedves és segítőkész volt egyébként. Aztán szinte már rögtön aludtam is és legközelebb már az ágyban fekve ébredtem fel.  Ott aztán hamar magamhoz is tértem, mert a többi csaj dumált és örültem is, hogy túl vagyok rajta. Fél óra múlva átkísértek egy másik helyre, ahol még ücsörögni kellett, de ott is szépen betakartak és kaptam egy bögre teát és egy csokit. Egy óra múlva pedig lehetett távozni, miután behívott az orvosom, hogy elmondja, hogy sikerült. Mint írtam már, közepesen sikerült, ami mondjuk egy 40 éves szervezettől elvárható. Nem tudom miért érzek csalódottságot, mert a testem megtette, amit tudott. Ha csak egy embriónk lenne, már annak is nagyon örülnénk.

Egyébként az az érdekes, hogy amikor belekezdtünk ebbe a programba és elmeséltük ennek-annak, kiderült, hogy körülöttünk mennyien csinálják ugyanezt. A szomszédaink, két baráti házaspár, a kollégám testvére stb. Nekem egyébként nem okozott gondot a stimuláció, szépen szúrtam a napi 3 szurit és szedtem a maréknyi vitamint és gyógyszert, nem voltam rosszul, nem puffadtam, tudtam mellette rendesen dolgozni. Talán a fáradtság...na igen, az rendesen kiütött esténként, akár már 8-kor. Ami sok volt, az az ultrahangra járkálás reggelenként, utána hazarohanás, közben a gyerekem, aztán futás a munkába, este meg hazaesés...emiatt kemény volt ez a két hét. A sulis dolgaimmal semmit nem tudtam haladni, pedig a múlt szombaton prezentáltam angol órán, vinni kellett a műveket a vizuális nevelés órára és furulyázni is kellett...életemben ennyit nem improvizáltam, mint ezen a szombaton. De túl vagyok rajta. Fhuuuu.

Most végre chill van, mára és holnapra szabadságot vettem ki. Itthon vagyok, béke van, pihi van, nyugi van. Olyan jó.