blogvember 08

   A tegnapi jó kis nap zárásaként végül este kiesett a telefon a kezemből úgy, hogy a képernyőjére esett és azonnal tönkrement. Egyébként is érett egy csere, mert kb. 2 hónapja már a kamerám se működött, de azért ez villámcsapásként ért. Persze, a fotók és a videók rajta a legfontosabbak, azokat majd valamilyen módon megpróbáljuk lementeni (felhő nem volt bekapcsolva), de...hát én mit összemérgelődtem azon, amikor sorra eszembe jutott, hogy telefon nélkül nem tudom használni a netbankomat, nem tudok online vásárolni, nem látom az eeszt-met, nem látom az ügyfélkapumat, sőt, még az egyetemi felületre sem tudok belépni, mert ott is kétlépcsős azonosítás van...magyarul, okos telefon nélkül a mai világban hogy lehet létezni, de komolyan? 

Agonizáltam ezen egy sort, meg hogy pont a hosszú hetem előtt történik ez, amikor este 6-ig dolgozom és esélyem sincs elmenni vásárolni egy új telefont. Gábor közben ma elment 24 órázni, vele végül tudtam beszélni laptopon keresztül. Kinézett nekem egy telefont, ami jó ár-érték arányban van és lehet, hogy lesz ideje holnap elmenni és megvenni. Jó lenne. 

Egyébként egyáltalán nem hiányzik a telefon. Nem is lenne sürgős venni egy másikat, ha nem lennék ideges a bank, de főleg az egyetemi dolgaim miatt. Azt hiszem el tudnék éldegélni békésen nélküle. Mondjuk a fotózás, na az hiányozna. Nagyon megszoktam, hogy bármi kedveset, aranyosat rögtön le tudok fotózni, legyen az gyerek, kutya vagy egy jól sikerült sütemény. Igaz, az utóbbi időben erről is leszoktam, hiszen tönkrement a kamerám.

Reggel amúgy egész hamar elkészültünk és elmentünk ketten az Aldiba. Jól bírta Lehel, de a végére elfáradt és megvadult. Úgy éreztem, hogy mindenki minket néz. Kért egy zsemlét és egy kis szívószálas almalevet. Amikor bepakoltam mindent a csomagtartóba, a gyerek beült, a kezébe adtam a zsemlét és a szívósat, akkor az a hazafelé tartó tíz perc csend mennyei volt. Írtam múltkor, hogy milyen aranyos és segítőkész, ez így is van, de az lemaradt, hogy onnantól, hogy reggel felébred, egészen estig, míg el nem alszik, kb. fél percre se marad csendben. Egy egész napos verkli, kisül mellette az agyam, még akkor is, ha imádom és nagyon cuki és vicces (meg okos!) dolgokat is mond. A nap aztán nagyjából egy átlagos vasárnap volt: pakolgattam, takarítgattam, mostam, kimentünk sétálni a dombhoz. Sütöttem fasírtot, Lehel hempergette bele a zsemlemorzsába. Sütöttem sütőtököt, hogy készítek belőle sütőtökös brownie-t, de későn szembesültem vele, hogy a sütőtökből mindössze 100 g kell a sütibe. Úgyhogy most megint van egy csomó megsült tök. Na majd Gábor megeszi (én így magában nem szeretem). Próbáltam amúgy még az egyetemi dolgaimmal haladni, de inkább lesokkoltak a feladatok, semmint bármit haladtam volna. Most a süti a sütőben, gyerek a kádban, én írom a blogot. Aztán ma már semmi különös nem lesz, előkészülök a hétfőre, Lehellel még játszunk valamit és vacsorázunk. Este talán tudok majd nézni valamit, ha le nem esik 8-kor a fejem.