Úgy tűnik, a lustálkodós parancsot sikerült annyira komolyan vennem, hogy egész hétvégén alig csináltam valamit. Ami egyrészről jól esett, másrészről meg nem, mert koszosnak érzem a lakást és mert kint hétágra süt a nap, én mégis bent kuksolok. De ugyan mit csinálhatnék kint egyedül? Arról nem is beszélve, hogy mivel a Városliget mellett lakunk, egyértelmű lenne oda kimenni kicsit sütkérezni, de nincs kedvem se maszkban sétálni, se tömegben jönni-menni (nem is annyira a covid miatt, hanem amúgy se szeretem a tömeget). Így is voltam kint egy órát Marcipánnal, az mondjuk jól esett. Amihez lenne kedvem, hogy természetben legyünk, fák között sétáljunk, túrázzunk, ahhoz először is Gáborra lenne szükségem, aki viszont dolgozik.
Tegnap 5 körül átmentünk nővéreméhez születésnapozni. Unokahúgom kapott egy Marveles pólót, amire vágyott, unokaöcsém pedig egy könyvet, amit már régóta nagyon szeretett volna megkapni. Kicsit azt éreztem, hogy az ajándékok csak 3 percig voltak érdekesek, aztán félredobva hevertek a kanapén az üres csokipapírok között, a gyerekek meg szétszéledtek. Nálam gyerekkoromban, mikor évente háromszor ajándékot kaptam (szülinap, névnap, karácsony), hatalmas volt az öröm, mindig sokáig nézegettem, amit kaptam, játszottam vele/felpróbáltam. Manapság meg azt látom a családban, meg ismerős gyerekeknél is, hogy percekig tart az öröm, aztán csak úgy odacseszve fekszik a hőn áhított dolog a csomagolópapíron. Nekem még nincs gyerekem, de nem hiszem, hogy úgy fogom nevelni, ahogy sok helyen látom: az ajándéknak már nincs akkora értéke, mint régen. Mert szinte mindig kapnak. Hétközben is, csak úgy. Ha valami nagyon tetszik, akkor najó, csak úgy. Bármi kis erőfeszítést tesznek, akkor is jár valami ajándék és nem egy kis csokiról van szó, hanem mindig ilyen "választhatsz valamit" szituáció van. Ha ki kell menni a plázába 2-3 helyre vásárolni, akkor is alku a gyerekkel, hogy "oké, bemegyünk a játékboltba is és választhattok valamit". És egy idő után szerintem a gyerek már nem értékel semmit, annyi játéka lesz, hogy számon se tudja tartani őket, plusz abban a tudatban fog felnőni, hogy kvázi bármit megkap, amit akar.
Az ünneplés felnőtt része jól sikerült, végre jól kidumcsiztunk magunkat. Nővérem készült isteni hortobágyi palacsintával. Volt kétféle torta is (ezer éve nem ettem olyan süteményt, amit ne én készítettem volna, úgyhogy végre ettem dobos -és sztracsatellás tortákat, cukrászdából). A végére azonban annyi orosz vodkát ittunk meg, hogy Gábor rendesen berúgott, és én is annyira spicces részeg lettem hogy nem figyeltem az időre és jóval 8 után még mindig az utcán voltunk hazafelé bóklászva. Kész szerencse, hogy nem lettünk igazoltatva és megbírságolva, pedig legalább három rendőrautó elment mellettünk.
Reggel extrán kipihenten és nyugodtan ébredtem (szegény Gábor másnaposan ment dolgozni). Begyúrtam a kalácsot, de nem kelt meg, így miután elmúlt a bosszúság (és a hibára is rájöttem), begyúrtam még egyet, ami viszont már gyönyörűen a duplájára nőtt, mindjárt megy is a sütőbe. Egy kicsit mégis össze kéne azért kapni a lakást, szeretnék friss ágyneműt húzni, felporszívózni és felmosni, kitakarítani a cicákat. Kedvem az nincs hozzá, de annyira szeretem a tiszta, jó illatú lakást, hogy legyek bármennyire is lusta, úgyis megcsinálom.
| Marcipánka élvezi a tavaszt a Városligetben |
![]() |
| Reggelim |
![]() |
| Ez meg az egyik új, kedvenc felsőm |


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése