cicás poszt

 Már többször említettem itt a cicáimat, de még nem meséltem róluk különösebben. Aki ismer már korábbról, nyugodtan átlapozhatja ezt a posztot, mert most arról fogok írni, hogyan kerültek hozzám a cicáim. 

Évekkel ezelőtt tervben volt már, hogy talán kellene egy cica nekem. Még anno az állatorvosok javasolták Marcipán mellé, mert a macska a saját jelenlétével csökkenti a stresszt. Ezáltal úgy vélték, hogy csökkenhet a szeparációs szorongás mértéke és az epileptikus rohamok száma is (ez a felvetés nem annyira jött be nekünk). Szóval foglalkoztam a témával, hogy lehetne egy cicám is, nézegettem menhelyek oldalait is, de valami mindig kicsit visszatartott (vagy az anyagiak, vagy csak úgy éreztem, hogy fogalmam sincs róla, hogy mit kell kezdeni egy macskával, vagy a rossz marketingjük tántorított el: hogy állítólag önzőek, maguknak valók és karmolnak). Úgyhogy nem lett mégsem macskám másfél évig.

Amíg el nem érkeztünk 2017 augusztusáig, amikor is besétált egy kiscica az életembe. Épp a teraszt pakoltam be kora este a kávézóban záráskor, amikor észre vettem, hogy az Andrássy úton, a falhoz húzódva oson egy tenyérnyi kis cirmos. Letettem az asztalokat, amik a kezemben voltak és néztem a cicát, aki, miután egyre közelebb érve hozzám észrevett, próbált átmenni a járda másik szélére, hogy bebújjon a parkoló autók alá. Én gyorsan megelőztem őt és átálltam arra az oldalra, mire ő visszasietett a falhoz. Ezután, pár lépéssel arrébb már mögötte voltam és gyorsan felkaptam, mielőtt elszaladt volna ijedtében. És ettől a pillanattól kezdve macskás nő lettem (ahogy Gábor is hív). Ott álltam munkaruhában, kezemben egy kölyökmacskával, azt se tudtam mit csináljak. Bevittem a kávézóba, megmutattam a munkatársamnak meg Marcipánnak, megállapítottuk, hogy extra cuki. Átmentem a szomszédos apartmanépületbe, hátha onnan lehet valakié, de én se gondoltam komolyan, hogy egy koszos, csipás utcacica egy luxusapartmanból szökhetett volna ki. Közben zártunk, takarítottunk, Marciék pedig kiderítették, hogy a 2 sarokkal lejjebb lévő pub udvaráról jött át. Ott született és a mamája meg a tesói is ott voltak még, de onnan azt üzenték, hogy ne vigyük vissza, mert így is túl akarnak adni rajtuk, kimászkál az összes és csak a baj van velük (...). Nem is akartam visszavinni, amúgy is órási szerencséje volt, hogy két kereszteződésen jött át és nem ütötte el semmi, főleg az Izabella-Andrássy sarkon, ami négysávos. Mondjuk lehet pont zöld volt, amikor ott átjött. Úgyhogy betettem egy üditős kartondobozba és hazahoztam, lesz, ami lesz alapon. Itthon letettem a dobozt és hagytam, hadd jöjjön majd elő magától, ha akar. Nemsokára kidugta a buksiját és felmérte a terepet, majd kiugrott a dobozból és azonnal enni kért. Egy kosárban ágyaztam meg neki, reggel ott aludt, mikor felkeltem, iszonyatosan édes volt. Elvittem dokihoz, meg kapott egy csomó felszerelést (Marciék is beszálltak, kapott tőlük egy kaparófát és egy hordozótáskát, mert a kávézó a saját macskájának tekintette és mert hálásak voltak nekem, hogy hazahoztam). Ő lett a Misike, aki lassan már négy éves és a legkedvesebb kisállat, akivel valaha találkoztam.

A következő kis szörnyeteg pedig 2018 nyarán ült le nővéremék ajta elé. A picike, akkor még inkább denevérre hasonlító jószág addig ordított torka szakadtából a folyosón, míg az ajtó ki nem nyílt, ő pedig úgy sétált be rajta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A gyerekek természetesen ujjongtak, így a cica maradhatott ideig-óráig, de két hét múlva már nálunk landolt pár utcával arrébb (nővérem akkor már nem velük lakott). A cica már pár hónaposan is egy zsivány volt a javából, minden ételt ellopott a pultról és az asztalról, ha kizártuk a nappaliból, akkor obégatott, éjszaka pedig mindenkire rámászott és megrágta az arcát. Több lehetőség közül (pl. Drakula) végül a Csili nevet kapta, mert arra a gyerekek is rábólintottak, elvégre az ő cicájuk is. Egyéves koráig pedig folyton betegeskedett, fél évig ment a hasa, folyamatosan probiotikum -és vitaminkúrán volt, amikor pedig ivartalanítattni vittük, kiderült, hogy rejtett herés, így egy picike vágás helyett végül nagy vágást kapott és gallért kellett hordania 10 napig. De közben imádta mindenki, hatalmas bohóc volt, mindig mindekit megnevettetett és mindenkit levett a lábáról. Mikor kimentem az USA-ba, ő is nővéremmel maradt és közben olyan szintű húgykövesség lépett fel nála, hogy pár napig kérdéses volt, hogy életben marad -e. Emlékszem, Wisconsinból autóztunk haza, mikor beszéltem nővéremmel, hogy mi van Csilivel, és sírtam a kocsiban, mert nővérem mesélte, hogy a macska meg se moccan. Aztán két hét alatt felépült és megfogadtam, hogy ha hazajövök, vigyázok rá és csak jó minőségű kaját fog kapni és rendes alomtálcát (ezekből eredhetett a gond). És amikor hazajöttem és fél év múlva visszaköltöztem a saját lakásomba, nővérem egyértelművé tette, hogy Csili az enyém, ő nem tart rá igényt. Így lett egy második macskám is. Aki még most is a zsiványok királya, de közben olyan kedvesség és szeretet tombol benne, hogy nem tudok betelni vele, imádom.

Szóval tényleg igaz a mondás, miszerint: nem te találod meg a macskát, a macska talál meg téged.

itt épp takarítom a helyüket és azt várják, hogy kész legyen