emberek

 Nem tudom, hogy a covid miatt van -e, vagy már előtte is így volt, de annyi frusztrált, agresszív és faragatlan emberrel találkozom nap mint nap, hogy már számon se tudom tartani. Ha striguláznám, hogy hány ember jött volna nekem az utcán az elmúlt 2 hétben, ha én nem térek ki előle, már kifogyott volna a tollam. Ugyanez van a boltban is: én odébb állok, hogy jöjjön a másik, mert ketten nem férünk el. De aztán még jön az utána, sőt azután, vagy még azután jövő is, egyiknek se jutna eszébe, hogy ja én is vásárolni szeretnék, nem csak ácsorogni jöttem a boltba. A metrókocsiba beszálláskor beengedem a velem szemben állót, mert én kutyával vagyok, menjen nyugodtan. Cserébe, mikor kiszállunk a végállomáson, ő letapossa a kutyámat, mert siet. Amikor a boltban megnyílik egy újabb kassza, a mögöttem álló átrohan oda (mondjuk ezt már megszoktam évek óta, nem is csodálkozom). A vevőknek szinte habzik a szájuk, ha valamire azt mondom, hogy az nem úgy van és segíteni szeretnék, hogy ezt vagy azt ne úgy csinálja. De ő biztos jobban tudja, mert ő Fifike gazdája, de közben persze rosszul tudja és én igazából szerencsétlen Fifikén segítenék, de nyilván nem kell kioktatás a "patikában lévő új kislánytól". Ha nem adok ki receptköteles terméket recept nélkül, el vagyok küldve melegebb éghajlatra...a humán patikában is üvöltözik vajon a patikus nénivel az ilyen? Unalomig tudnám még sorolni az ilyeneket, de biztos nagyon leszívott engem ez a hét, hogy erről írok blogposztot, miközben...

Miközben egy csomóan tök hálásak nekem, amiért segítek vagy tanácsot tudok adni a kutyussal, cicussal kapcsolatban. Miközben van olyan vevő, aki csokit hoz nekem, mert kedves vagyok. Miközben egyszer már volt olyan, hogy valaki arrébb állt a trolin, hogy felférjek a kutyámmal és a boltban is előfordult már, hogy valaki engem engedett előre. Csak az a baj, hogy ez a kisebbség, a másik oldalon mindig többen vannak.

Nem is tudom ki mondta már nekem egyszer, hogy sokszor a jót észre sem vesszük, nem meséljük el, csak a rosszat (a jó hír az nem hír, a rossz hír a hír -ezt még a töri tanárom mondta mindig). És én évek óta próbálok erre tudatosan figyelni. Van, hogy egy-egy rossz élményemet inkább el sem mesélem otthon, hogy ne menjen fel a vérnyomásom és ne az legyen, hogy panaszkodom.  A vendéglátós múlt többek között arra is jó volt, hogy megtanuljam: ne pörögjek azon, ha valaki beszól, megbánt, lenéz...

Szóval, miközben a főnökeim az egekig magasztalnak, a szerelmem minden reggel az ágyba hozza nekem a kávét és ma a reggelivel is így tett, és behozott dolgozni és este értem is jön, a holnapi napot meg úgy ahogy van, végre kettesben töltjük...akkor tényleg semmi okom panaszkodni.