crazy cat lady

 Amikor néha összezörrenünk Gáborral, annak általában az állatok az okai. Az, hogy beszólok neki, hogy ne feküdjön farmerral az ágyneműre, mire ő visszavág, hogy bezzeg az nem zavar, hogy a cicák wc-je a lakásban van (szerintem a kettő nem ugyanaz). Az, hogy abajgatom a kis szőröseket és néha rájön a féltékenység, hogy az állataimat tuti jobban szeretem, mint őt (nem igaz). Az, hogy kiránduláskor a kutyát fényképezem (meg magunkat is, úgyhogy nem értem a problémát). Az, hogy egy-két programról néha azért kell hamarabb indulni, mert a kutya/cica éhes vagy sétálnia kell (ez csak szimplán felelősség, most mit csináljak, ha egyszer menni kell?). 

Rengeteget csiszolódtunk már, még a kapcsolatunk elején több és mélyebb veszekedés is volt ezekkel kapcsolatban, de már szerencsére kevés ilyen van. Ő egyre elfogadóbb (meg szerintem meg is szerette őket), és én is sokszor vagyok hajlandó kompromisszumot kötni (és kevesebbet fotózni, hehe). Amikor valahova mennénk, valamit tervezünk, velem együtt gondolkodik, hogy addig hol legyen a kutyának jó helye, mi legyen addig a cicákkal... Néha ő is magával viszi Marcipánt vagy ad enni a cicáknak. A leköltözés kapcsán megígérte, hogy gipszkarton falat húz az emelet egy részére, hogy a cicák ne jussanak le a földszintre. Ő is szereti amúgy az állatokat, csak a maga módján. Szerinte pl. a hálószobába egyáltalán nem valóak, míg én az évek alatt azt szoktam meg, hogy az állatok mindig mellettem alszanak (nem az ágyban, csak a hálóban). Azt viszont nem szokta érteni, hogy miért voltam állatmenhelyi önkéntes, amikor annyi embernek lehetne segíteni...na és ezen viszont fel szoktam kapni a vizet. Szerintem mindenkinek szuverén joga eldönteni, hogy ha önkénteskedni akar, akkor azt hol szeretné és min/kin akar segíteni. Engem a menhelyezés lelkileg feltöltött, nagyon szerettem kijárni, az állatok testi-lelki rehabilitációján kívül az is szuper volt, hogy olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel egyezett az érdeklődési körünk. De ez mindegy is, nem gondolom, hogy olyan ember lennék, akit hidegen hagynak az emberi sorsok és aki nem segít embertársain. Sőt, szerintem pont hogy olyan vagyok, aki megfelelő empátiával rendelkezik, hogy rászorulókon segítsen (cipős dobozt is mindig készítek karácsonykor és egy évet lehúztam a Bárczin is, vak gyerekek tanítója szerettem volna lenni -nem lettem, ez megint egy másik sztori). Szóval nem tudom miért kell azt támadni, aki az élet bármely területén segítő szándékú, és ha ezt hozza fel, egyszerűen nem tudom tűrni és olyan vehemensen kezdek el érvelni, hogy a végén mindig bocsánatot kér. 

Az, hogy én az állatokat különösen szeretem, nem tudom mekkora hiba, de én úgy nőttem fel, hogy apám kabátja alatt mindig lapult valami kisállat, amit az utcán szedett össze. Kiscica, süni, kacsa, kutya. Olyan is volt, hogy az ablakból szákkal húzott fel a lakásba magára hagyott fiókát. Kaptam anno hörcsögöt, papagájt, tengerimalacot, kutyát. Értük én voltam mindig felelős és ezt mindig komolyan is vettem. Nagyon szeretem őket és nem bírok sérült, kóborló állat mellett csak úgy tovább sétálni, úgyhogy csak drukkolni szoktam, hogy egy se kerüljön az utamba (egy kutya, egy macska és két fióka volt már, akik jobb helyre kerültek általam, plusz ugye a sajátjaim: a cicák az utcáról, Marcipán menhelyről). 

És amúgy nem tudom, hogy ha folytattam volna szingli életemet és nem készülnék életem nagybetűs házasságára, nem lenne e már sokkal több állatom. Marci szerint én az a típus vagyok, aki öreg korában galambokat fog etetni az utcán (egyszer volt is egy kék, kötött kardigánom, egy turiban vettem, nem volt egy szexi darab, de én nagyon szerettem, na ezt a kardigánt anno madáretetős kardigánnak hívta Marci, hogy majd ebben állok és szórom szét a magokat a galamboknak).