Régóta tervezem, hogy egyszer írok a régi szerelmeimről, kapcsolataimról, meg majd a vicces randikról is. Most egy kicsit kezd az unalom a tetőfokára hágni a munkahelyen és még másfél órát bent vagyok, így gondoltam újra billentyűzetet ragadok. És ha már fiúk, bár Marciról pont nem akartam írni, csak majd egyszer vagy sosem...most mégis ő lesz az első, akiről írok, mert az imént látogatott meg.
Pontosan tudom, hogy ennek a sztorinak mi az eleje és mi a vége. Az elejét és a végét pont ugyanolyan kristálytisztán látom és érzem, mint akkor, amikor az megtörtént. Az eleje 2011. áprilisa, egy szép, tavaszi, ám végzetes nap, amikor találkoztam Marcival. Ez a nap megpecsételte az elkövetkező hosszú éveket. A vége pedig 2020. januárja, egy esős este, amikor visszavonhatatlanul, örökre szakítottunk.
A Marcival való kapcsolatom életem legszebb, de legmegrendítőbb, legszorosabb, leghosszabb, legperzselőbb, leghűségesebb kapcsolata volt. A kapcsolat szót itt most nemcsak a párkapcsolat szó szinonimájaként értem, hanem az életemben lévő összes emberi kapcsolatra.
Csak ízlelgetem magamban a szavakat és gondolkodom, hogy hogyan fogalmazzak, hogy írjam őt le, hogyan írjam magamat le, hogyan írjam kettőnket le, hogy érthető legyen. Hogy más is értse, hogy milyen volt, hogy olyan volt, ami az életben csak egyszer van, hogy szerelem volt, amibe az ember belehal, ami felperzseli, felemészti. Olyan volt, amiért az életemet is adtam volna.
"Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát." Ezt már Márai írja, de ennél én se tudnám jobban megfogalmazni.
Időszakaink voltak. Együtt voltunk, nem voltunk együtt. Utáltuk egymást, haragudtunk egymásra. Imádtuk egymást. Rosszban voltunk. Jóban voltunk. Kiállni mindig kiálltunk a másikért. Ha épp utáltunk egymást, akkor is imádtuk egymást. Amíg tartott a harag, nem tudtunk enni, aludni, funkcionálni. Amikor újra jóban lettünk, az egész világ látta rajtunk. Ha elment, sírtam, tomboltam. Amikor közöltem, hogy én megyek el, sírt és nem evett. Sírva ordítottam vele az utcán éjfélkor, hogy gyűlölöm, de ő közben ölelt és tudta, hogy mindennél jobban imádom. Mindig megvédtem, mindentől és mindenkitől. Ő is mindig megvédett engem. Egy különös buborékban éltünk, ami csak a miénk volt, amiben csak ő és én voltunk. Körülöttünk mindenki nagyon szeretett minket egyenként, ő népszerű pasi volt, én népszerű csaj. De aki sejtett, vagy tudott is rólunk, csak fekete-fehéren látott minket. A mi kis buborékunk nem volt fekete-fehér. Olyan buborék volt, amilyen nincs még egy a világon.
A legjobbat ezt szerettük: együtt nevetni. Szerintem nálunk ez volt az egyik legerősebb kapocs, az együtt nevetés. Állandóan nevettünk, vicc volt az egész nap, vicces volt minden, a világot nem szabad túl komolyan felfogni.
Azon felül, hogy Marci vicces volt minden percben, okos is volt, értelmes, intelligens, kedves, gáláns, férfias, világot megjárt, tapasztalt, bátor. És azért szeretett belém, mert azt mondta, hogy őt még soha senki ennyire nem szerette, mint én. Én pedig azt éreztem, hogy engem még a világon soha, senki ennyi szeretettel és gondoskodással, érdeklődéssel nem halmozott el, mint ő.
Miert lett vege Marcival? (Vagy ez tul intim kerdes? Ne valaszolj hha az... csak elgondolkoztam h 2020 januarja nem volt olyan nagyon-nagyon regen.)
VálaszTörlésNagyon különleges kapcsolat lehetett a tiétek:)
VálaszTörlésNem intim, tervezem majd leírni posztban, de végül is dióhéjban az a lényeg, hogy nem engem választott.
VálaszTörlésDe igen, az biztos, hogy különleges volt, hiszen a mai napig tartjuk a kapcsolatot és sokszor beszélünk, akár napi szinten.