első sikerélmény

  Lejöttünk ma szülinapozni Rákoscsabára, Gábor egyik húgának tartottuk a 40. születésnapját. Amilyen szépen tartottam eddig a ditétát, most olyan jól sikerült teleenni magam hagymás rostélyossal meg epertortával, plusz azzal a gyümölcsös pitével, amit reggel sütöttem még otthon. A reggel ma amúgy nem úgy alakult, ahogy terveztük: nem maradtunk 9-ig az ágyban és utána is gyorsan reggeliztünk meg pakoltunk, mert délre le kellett érni. Az volt a baj, hogy erről nem tudtunk, úgy számoltuk, hogy kb. délután 1-kor elindulunk ma le, ehhez képest nekem villám-üzemmódban kellett begyúrnom a gyümis pitét, összeforralni a gyümiket és az egészet a sütőbe tenni, bepakolni, ellátni a cicákat, semmit nem otthonfelejteni. A végén az volt, hogy már ne vasaljak hajat és ne fessek körmöt, amitől kicsit elpattant az agyam és a következő egy órában mérhetetlenül morcosan viselkedtem. Mindent dobáltam, a ruháimat agresszíven begyűrtem a táskába, a laptopomat majdnem összetörtem mérgemben, a cicák fedezékbe vonultak előlem, a táskámat mérgesen az előszoba közepére dobtam úgy, hogy minden kiesett belőle. Gábor nem szólt semmit, csak elcsomagolta a még forró pitét, meg felnyergelte Marcipánt. Elindultunk, fogta a kezem, én közben majd' szétrobbantam. Annyira, annyira, de annyira utálom, mikor sietni, rohanni kell és még nem vagyok kész, még sehol se tartok, de induljunk már...aztán az autóban el is sírtam magam, hogy a (második) kávémat se volt időm meginni, szar a hajam és nem ezt a felsőt akartam felvenni, de aztán a kis sírástól meg Gábortól valahogy megnyugodtam és mire leértünk, újra normális lettem. 

A következő lejtmenet akkor jött, mikor Gábor mondta, hogy ünneplés után irány vezetni. Úgy voltam vele, hogy oké, de mikor közölte, hogy szerinte menjünk át Isaszegre megnézni nővéremék új házát és vezessek végig én, kicsit megint elkezdtem kiborulni (itt már nem hisztiztem, csak magamban kezdtem el stresszelni a vezetéstől). Próbáltam ellenkezni, hogy ilyen távra még ne, meg főúton még ne stb., de Gábor hajthatatlan volt. Eszembe jutott Numbava tavalyi videója erről a félelemről, amit aztán ő sikeresen legyőzött. Plusz az az idézet, amit a héten olvastam és valami olyasmiről szólt, hogy ha a lehetőség adott, akkor már csak rajtad múlik, hogy élsz vele vagy félsz tőle. Ezeket mantráztam magamban, amikor már szálltam be a kocsiba. Ahogy elindult az autó, megszállt egy kis nyugalom (azért nem teljesen), szépen elmentem az utca végéig, ott kifordultam a főútra és meg sem álltam Isaszegig. (Jöttek persze idegesen a seggemben, pedig kint van a T betű és a megengedett 60-nál 60-nal mentem, tehát azt se nagyon lehet mondani, hogy csiga voltam. Akkor mondjuk egy picit ideges lettem, mikor folyamatosan kanyart kanyar követett, záróvonal volt és előttem szambázott egy biciklis, mögöttem meg már 5 autó gyűlt fel, ott azért szerintem leizzadtam, hiába mondták a fiúk, hogy ne foglalkozzak velük.) Isaszegen megnéztük a házat és sétáltunk kicsit, aztán elindultunk visszafelé. Ez még az odafele útnál is sokkal jobban ment, konkrétan lehagytam azt, aki jött mögöttem, sokkal jobban figyeltem mindenre és mindenkire, és nem éreztem azt, hogy félek. Kicsit olyan volt, mintha visszajött volna a régi érzés, amikor vezettem, mintha az agyam most elmékezett volna rá. Az autót a kapu előtt állítottam le és Gábor meg Gábor öccse is nagyon megdícsért, úgyhogy most elég büszke vagyok magamra és ez nagyon jó érzés.