...és minden percben nyár van...

 Annyira elkap néha a boldogság érzése Gábor miatt. Hogy megtaláltam őt, hogy megtaláltuk egymást. Hogy egész életemben rá vártam és megérte. Hogy pont olyan, egyszerűen hajszálpontosan olyan ember, akire a szívem mélyén mindig is vágytam. Akivel tökéletesen kiegészítjük egymást. Akivel minden jó, és akivel még a rosszat is egészen más átvészelni. Aki ugyanolyan egyszerű és ugyanolyan bonyolult, mint én. Akinek szívesen adok magamból és akiért úgy kötök kompromisszumokat, hogy nem érzem azt tehernek. Akiről boldogság gondoskodni és aki cserébe ugyanolyan szerelemmel és szeretettel gondoskodik rólam. 

Ő az a férfi, aki mellett bele tudok süppedni a függőágyba, hátra tudok dőlni, mert tudom, hogy megtart, aki mellett biztonságban van a szívem, aki mellett nincs aggódás, rágódás, félelem. Akivel mindennap olyan, mint egy meleg, nyári nap a tengerparton. 

Amikor először találkoztam vele, már akkor ösztönszerűen éreztem, hogy ő nagyon jó. Nem beszélgettünk sokat, én akkor még a régi szerelmemmel mentem éppen találkozni, ő meg nővéremékhez jött át, de éreztem, hogy nagyon jó és vonzó a kisugárzása. Közvetlen volt, kedves, mosolygós, beszédes, udvarias, férfias. Aztán minél többször jött, annál jobban éreztem, hogy érdekel, de komolyan soha nem gondoltam rá, hogy ismerkedhetnénk, mert nekem még ott volt akkor érzelmileg az előző kapcsolatom (meg közben volt egy másik, alkalmi is), neki meg a haverja folyton randikat hozott össze és mindegyik csaj olyan volt, mintha a címlapról lépett volna le. Nem mondom, hogy nem éreztem irigységet, mikor indultak el bulizni (nővérem és a pasija, meg ő és az éppen aktuális randi, akit szereztek neki), de utólag mindig kiderült, hogy végül nem volt semmi. Nekem ezeket úgy mesélte utólag, hogy ezek a csajok végig a tindert nyomták mellette, nem beszélgettek vele, csak arra volt jó nekik, hogy valaki hazafuvarozza őket a buliból. Aztán az egyik házibulin összejöttünk és miután csókolóztunk, utána már végig fogta a kezemet, éjjel nálam aludt és egész éjszaka átölelt. Másnap pedig elmentünk randizni, de előtte úgy állított be hozzám, hogy főzött és tárolódobozokban hozott egy kétfogásos ebédet. Később kivitt az Omszki tóhoz és ott sétáltunk és azt hiszem valóban így volt: én még életemben olyan megnyugvást nem éreztem, mint akkor, ott, mellette. És tudtam, hogy ő az. És elhiszem neki, hogy mi 120 évig élünk.