hosszú poszt a covidról

 Azok után, hogy OV szombaton bejelentette, hogy már nem kell az utcán maszkot hordani, mi még tegnap is láttunk egy csomó mindenkin, egész családokon, miközben álltak sorban az állatkertbe vagy sétáltak a ligetben... Én ennek annyira, de nagyon örülök, hogy el sem tudom mondani. Pont a múlthéten valamelyik nap gondolkodtam el rajta, hogy vajon meddig lesz még kötelező, ugye nem lesz az egész nyáron? Mert én a 30 fokban nem tudnám elviselni, hogy még egy maszk is rajtam van... És közben volt egy nap szintén múlthéten, a csütörtök, amikor annyi ember jött be a boltba maszk nélkül, hogy én azt hittem, lemaradtam valamiről. Az összes szállító maszk nélkül jött, és néhány vevőn sem volt...rámentem gyorsan a hírekre, hátha, de akkor még nem találtam semmit. Közben aznap este jött értem Gábor a gyerekekkel és sétálni mentünk ugye a környéken és ott se volt senkin, se a játszón, se az utcán, sehol. Ekkor Gábor is azt hitte, hogy lemaradtunk valami nagy hírről. Amikor meg péntek este jöttem haza és leszálltam a villamosról, én is levettem hazáig (a Lehel úton jövök végig, kb. negyed óra séta és soha nem jön velem szembe senki), egész nap rajtam volt úgyis, melegem is volt, vágta is a bőrömet, kész felszabadulás volt levenni. Rendőrök jöttek velem szemben (itt van a honvédség és a 13. kerületi kapitányság), de ők se szóltak semmit, sőt, aki kijött a honvédségről, azon se volt. Másnap meg megtörtént a nagy bejelentés, úgyhogy az egyik nagy mumusnak végre búcsút lehetett inteni. 

Én már nagyon bízom benne, hogy az oltások után végre vége lesz ennek az egésznek és újra normálisan lehet majd élni. Az elmúlt több mint egy év valóban más volt, legalábbis az én életemben még nem volt ilyen rendkívüli helyzet. Én így éltem meg:

Mikor már komolyabban kezdtek fenyegetőzni ezzel a vírussal, akkor még volt munkám. Igaz, hogy csak heti 3-4 napot mentem, de szuper és kiegyensúlyozott volt az életem. Előtte jöttem haza az USA-ból, volt egy csomó pénzem, kétnaponta edzeni jártam, a fodrász barátnőm révén beiratkoztam boxolni, mindenre és mindenkire volt időm. Azt éreztem, hogy végre a kezemben tartom az életemet. Közben a lakásomat is sikerült kicsinosítani és kiadtam airbnb-n, szép lassan az is beindult. Minden szép és jó volt, azt leszámítva, hogy a réges régi szerelmem egy fatális dolog miatt öröke szakított velem (ez egy úgymond plátói dolog volt évekig, nagyon szerettük egymást, de sose voltunk egy pár a szó szoros értelmében). Törésnek ugyan törés volt, de nem tört meg annyira, amennyire megtörhetett volna. Sokkal erősebb és magabiztosabb voltam már, mint évekkel ezelőtt és az az igazság, hogy volt egy csomó másik udvarlóm, akik szintén tetszettek. Még tartottam a kapcsolatot azzal a bolgár fiúval, akivel a nyári kalandomat töltöttem az USA-ban és közben beleestem a világbajnokba, akit az edzésen ismertem meg. Vele elkezdtünk összejárogatni és talán idővel komolyabbra is fordult volna a dolog, ha nem jön a covid és nem ismerem meg Gábort. 

Aztán a munkámat elvesztettem személyes okok miatt és egy ideig nem is találtam mást. Ekkortájt csináltam az állatorvosi asszisztens sulit, de akkor már a covid miatt nem lehetett bejárni, az összes óra online volt és később nulla gyakorlattal kezdtem el dolgozni a szakmában, aminek nagyon megittam a levét. Közben az edzés szünetelt, a világbajnok keveset, vagy egyáltalán nem is jött át hozzám, a bolgár fiú pedig szintén nem jött, akivel azt terveztük, hogy meglátogat és majd elviszem valami szép helyre (a Dunakanyarba akartam, biztos nagyon tetszett volna neki). Szóval hirtelen minden megszűnt: a munkahelyem (de ez nem a covid miatt, később azonban jól jöttem ki ebből, mert ugye a hely bezárt a vírus miatt, én azonban akkor már olyan helyen dolgoztam, ami nem zárt be), a pasikkal való kapcsolatom kezdett megszűnni, az edzés megszűnt és a konditerem is bezárt, az airbnb foglalást mindenki törölte, pedig addigra már a május is fullra be volt telve. Cserébe viszont otthon maradt nővérem is, a gyerekek is, és nővérem új pasija is velünk lakott akkor már, szóval öten éldegéltünk szépen a lakásban és egyszercsak elkezdték követni egymást az ugyanolyan napok. Az elején még esküszöm jó is volt, reggel mindenki sokáig aludt, este éjszakába nyúlóan néztünk filmeket, jókat főztünk, én eljártam egyedül futni a szigetre és a ligetbe. 

Aztán munkát is egész hamar találtam, az Állatorvosi Egyetemre vettek fel asszisztensnek. Borzasztóan örültem és büszke voltam rá. Magáról a munkáról és az ott töltött három hónapról most nem akarok többet írni, legyen annyi elég, hogy lelkileg nagyon kikészített az ott töltött idő és olyan szintű felszabadulást, mint amikor onnan eljöttem, rég éreztem (sőt, nem tudom éreztem e valaha). Közben hazaköltöztem az üres lakásomba, ha már az airbnb teljesen befucssolt és semmilyen jövedelmet nem tudtam csinálni belőle, gondoltam ne álljon ott üresen. Edzések továbbra sem voltak, de randizni kezdtem egy másik fiúval szintén boxról, aki tetszett nekem, de ő meg olyan volt, hogy randi után egy hétig nem írt, majd utána napokig megint és éreztem, hogy semmi értelme az egésznek. A világbajnok viszont többször átjött hozzám, kezdtem őt közel érezni magamhoz, de aztán megismertem ugye Gábort és lőttek minden alkalmi kapcsolatomnak (szerencsére). 

Gáborral pedig a covid olyan volt, mintha nem is lett volna. Mi úgy úsztunk a boldogságban, hogy szinte semmit nem érzékeltünk a környezetünkből, mondjuk szerintem nyáron nem is volt semmi, voltunk koncerten, strandon, kirándultunk, utaztunk. Nem is kerestem egy darabig munkát, meg azt se tudtam mit akarok (akartam még rendelőben dolgozni, de az egyetem után komoly kérdőjelek voltak a fejemben). Voltam azért egy rakás állasinterjún meg próbanapokon és annak ellenére, hogy minden alkalommal engem választottak, végül mindet visszautasítottam (mind állatorvosi rendelő volt). Közben a patikában elkezdtem dolgozni, de csak alkamisként tudtak felvenni (mert előttem pont felvettek egy lányt, de annyira szimpatikus voltam a főnökömnek az interjún, hogy közben engem is akart, viszont közben hely már nem volt, így heti 1-2 napra tudott állást ajánlani, nekem viszont annyira tetszett a patika és a főnököm is nagyon szimpi volt, hogy igent mondtam -utólag meg megérte kivárni, hogy legyen hely, türelem rózsát terem). Szóval így telt el a nyár.

Aztán beköszöntött az ősz, ekkor elvállaltam a patika mellé mégis egy félállást Újpesten, egy családias kis rendelőben, ahol valóban nagyon cuki állatorvos gárda van. És ekkor jöttek a szigorítások és a harmadik hullám, kezdve a vásárlási sávoktól a kötelező maszkviselésen át a kijárási korlátozáig... Mi mindketten úgy dolgoztunk, hogy jóval este 8 után értünk haza sokszor, de volt igazolásunk és előfordult, hogy a rendőr el is kérte a papírt (...). Egyikünk állása sem szűnt meg, a rendelő és a patika soha nem zárt be és Gábor munkahelye sem (az összes uszoda igen, de ez nem, sőt, még versenyeket is ugyanúgy tartottak, ezért tesztelték őt folyton). És mindemellett ömlött be a maszek munkája is. Szóval megint csak az volt, hogy a maszkon és a kijárási korlátozáson kívül mi semmit nem érzékeltünk. Gábornál hatalmas a család és tényleg van vagy ezer barátja, és azért nekem sincs kevés ismerősőm, de mi senkiről nem tudunk, aki meghalt volna. Kórházba nekem egyetlen ismerősőm került, de ő is kijött rendben. Pár helyről hallottuk, hogy elkapták és karanténban vannak, de pl. a családban senki nem kapta el (vagy elkapta, csak nem jelentkezett semmilyen tünet). Matematikailag lehetetlen, hogy mi se kaptuk volna el, amikor annyi helyre jöttünk-mentünk a munkából adódóan, én nem is tudom hány emberrel találkoztam naponta a rendelőben és a patikában. Éppen ezért, mert mi a bőrünkön semmit nem éreztünk, az elején nem akartuk beoltatni magunkat. Aztán mégis megtettük, a brit mutáns minket is megijesztett kicsit és megmondom őszintén, én Gábort kezdtem el félteni (mert dohányzik). Szóval regisztráltunk és viszonylag hamar meg is kaptuk az oltást. De leszögezem, soha nem voltunk vírustagadók, vagy oltásellenesek sem, borzasztó, hogy mennyire meg tudja osztani az embereket ez az egész és én egyik oldalt se fogom se védeni, se támadni (úgyhogy nem szeretnék oltásos kommenteket sem kapni, köszi:)). 

Most úgy tűnik, kezd az élet lassan visszarázódni, legalábbis ebben bízok. Jövőhéten utazunk három napra az Őrségbe, amit már nagyon várok. Remélem, hogy az edzések is újra elkezdődnek majd (mondjuk boxolni nem hiszem, hogy visszamegyek, főleg azért, mert elköltözünk, de szerintem amúgy se mennék már vissza a világbajnok miatt). Viszont szeretnék Rákoscsabán is keresni valami sportolási lehetőséget, már utánanéztem és van is, amivel szemezek régóta, úgyhogy azt fogom kipróbálni (rúdsport), csak remélem meg is fog nyitni. Az esküvőt pedig most már teljes gőzerővel elkezdjük szervezni, igaz, nem akarunk 200 embert meghívni rá, de azért szuper, hogy már újra lehet lagzit tartani.