három nő már tömeg

 Ha visszagondolok, akkor rájövök, hogy gyerekkoromtól kezdve hármas barátságokban volt részem. Sosem volt olyan, hogy egy darab legjobb barátom van, akivel mindenfélét csinálunk és a titkainkat is csak egymásnak mondjuk el. Valahogy mindig ez jutott, hogy hárman lettünk, és aztán, kivétel nélkül mind úgy végződött, hogy én morzsolódtam le elsőként. A másik kettő aztán vagy folytatta tovább a barátságot, vagy nem (hosszabb távon azonban szerintem mindegyik hármas barátság végleg feloszlott).

Általános iskolában, felsőben voltam először részese a hármas barátságoknak. Évával és Dórival alkottunk egy erős hármast, azonban hetedik környékén valahogy belekerültem az Évi és Niki közötti barátságba, harmadikként. Ekkor mindkét barátságba tartoztam, hol az egyik bandával lógtam, hol a másikkal. Az egyiket (az elsőt) jobban szerettem, de lehet csak azért, mert több emlék kötött össze minket (mindhárman ugyanazokba a táborokba mentünk nyaranta, szobatársak voltunk és ezért igazi barátnők lettünk). A másik klikk kicsit furcsa volt, bár szerettem őket és szerettem velük lenni, de velük mindig valami veszélyesebb dolgot kellett csinálni. A vége az is lett, hogy Nikivel csináltunk egy gonosz csínyt Évi ellen, akit így örökre elvesztettünk -legalábbis én, Niki azt hiszem, később újra összebarátkozott vele, ergo Évi neki megbocsátott, pedig a gonosz ötlet eredetileg Nikitől származott. Ez mindegy is már. Egy olyan lány van ebből a korszakból, a Dóri, akivel mostanában felvettem a kapcsolatot és már kétszer is úgy volt, hogy találkozunk, de végül mindkettő meghiúsult (egyszer miattam, egyszer miatta). De nem adom fel, tudom, hogy nemsokára találkozni fogunk (és titkos tervem is, hogy bemutatom őt Gábor öccsének, hátha...).

A középiskolában aztán szinte ugyanez volt a forgatókönyv. Először Kittivel és Ildivel kötöttünk egy ilyen hármas barátságot, egyszer még nyaraltunk is együtt a Balatonon és minden évben megünnepeltünk egymás szülinapját. Volt egy negyedik lány is, aki akkor tartozott hozzánk, amikor kedve volt. Zsuzsinak nagyon erős hangulatingadozásai voltak, volt, hogy aznap egyáltalán nem lehetett hozzászólni és ilyenkor amúgy a tanárok is békén hagyták őt. Mi ezt megszoktunk egy bizonyos idő után és ilyennek fogadtuk el. És közben itt is volt egy másik hármas, ahova beilleszkedtem: Judit és Viki mellé. Innen azonban elég hamar, kb. egy év után ki is lógtam, mert mindkét lányból rapper lett, gördeszkával meg minden és mivel nekem nem lett gördeszkám, hiába hallgattam velük én is rap zenét, már nem volt olyan szoros a barátság. Maradt tehát a Kitti-Ildi-én-féle hármas, ami sajnos az érettségi bizonyítványok kiosztásával egyenes arányban süllyedt a semmibe. Többé nem is találkoztunk. Szerettem őket, de sose volt velük se olyan szoros ez a barátság, hogy fontos dolgokat elmondhassak nekik és a részükről is ezt éreztem. Ildi titkokat hordozott, ez látszott rajta, főleg az utolsó évben. Kitti meg leginkább nagyon felszínesnek tűnt, nagyhangú volt, de sose lehetett tudni, hogy igazából mit érez és mit gondol. Olyan sok időt sose töltöttünk el együtt az iskolán kívül. Lehet, hogyha több közös dolgot csinálunk, több élményt gyűjtünk, szorosabbra tudtuk volna fűzni barátságunkat.

Az egyetemen aztán már nem alakult ki ilyen triumvirátus, volt több haverom, pasim, sokan utaztunk a Balatonra együtt nyaranta, mindegyik szemináriumon és előadáson más mellett ültem. Ez már egy más közeg volt. Innen végül egy barátságot hoztam magammal, ami a mai napig tart és ennek nagyon örülök. De az a furcsa, hogy ezzel a lánnyal az egyetem utolsó 1-2 évében barátkoztam csak össze. Előtte is csoporttársak voltunk ugyan, de valamiért nem beszélgettünk soha. Aztán egyszer igen, és onnantól megtört a jég.

De az élet úgy hozta, hogy utána a munkahelyen és a magánéletben is ilyen hármas barátságaim lettek. A munkahelyen ugyan nagyon sok mindenkivel jóban voltam és járkáltunk is el együtt bulizni meg hasonlók, de egyszer aztán úgy alakult, hogy két lánnyal kezdtem el járkálni mindenfelé. Enikő és Edina is fiatalabbak voltak nálam, de valamiért úgy éreztem, hogy közös nevezőn vagyunk és jól éreztük magunkat együtt. Még Berlinbe is elutaztunk együtt, voltunk a Balcsinál is, egymáshoz járkáltunk fel, főztünk, koncertekre mentünk. Aztán párszor megtörtént, hogy nélkülem csináltam úgy programot, hogy nekem nem szóltak előtte. Az első pár ilyenen még túltettem magam, de aztán már zavart és úgy éreztem, valamiért én nem tartozom bele az ő kettejük szorosabb szövetségébe. Az egyikükkel meg lett egy olyan problémám is, hogy bár fennhangon hirdette az elfogadást, a sokszínűséget és a vegánságot, ő volt az, aki úgy ment végig az utcán, hogy minden szembejövő lányt kritizált. És engem is mindig megdorgált, ha vettem valami új ruhát -mert hát szerinte csak turiból lenne szabad vásárolni...szóval kezdett kicsit sok lenni. Egy utolsó alkalommal aztán, amikor számomra egyértelmű volt, hogy jönnek át hozzám és süteményt sütöttem, végül nem jöttek és még csak nem is szóltak. Ekkor lezártam a "barátságunkat", szerencsére ők akkor már nem dolgoztak ott, ahol én. Bocsánatot kértek ugyan és egyszer elém is jöttek a munkahelyemre, ott álltak a bejárati ajtóban és engem néztek, integettek, én viszont levegőnek néztem őket. Lehet, hogy bunkó voltam, hogy nem mentem oda, sőt, hogy direkt oda se néztem (pedig ott álltak vagy 10 percig), de azt éreztem, hogy engem ez már nem érdekel, nem megyek oda bájologni, úgysem szeretnék már barátkozni velük. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őket.

A magánéletben pedig az előző blogom és a kutyám miatt lett egy barátnőm, akinek a révén lett aztán egy másik, így megint egy ilyen felállás közepén találtam magam. Nagyon sokáig nagyon jóban voltunk, hosszú évekig. Szerintem ez a barátság van már vagy tízéves is. Rengeteg mindent csináltunk együtt: nyaralás, utazás, túrázás és persze rengeteg kutyázás, főzés, kajálás, ivás, koncertek, mozi. És most valahogy úgy tűnik, hogy vége van az egésznek. Nekem lett Gábor és tény és való, hogy kevesebbszer értem rá, mert esténként vele sétáltattam Marcipánt és nem a lányokkal. Közben két állásom is volt, általában este 9 körül értem haza és erre még rájött a kijárási korlátozás, meg hogy a covid miatt nem találkoztunk, mert egyikük aggódott a fertőzés miatt. Aztán megjött a tavasz és enyhültek a megszorítások, de akkor már valahogy nem kerestek, ahogy azóta sem. Ők járkálnak továbbra is együtt nyaralni, reggelizni, meg ide-oda, de engem már meg sem próbálnak hívni. Gondolom úgy vannak vele, hogy engem "behúzott" a párkapcsolat és párszor hívtak, de nem értem rá, úgyhogy mennek inkább nélkülem mindenfelé. Én múltkor írtam nekik, hogy találkozzunk, de az meg nekik nem volt jó pont. Idén még csak egyszer találkoztunk és hogy őszinte legyen, nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy ez a szám nőni fog. Emiatt azonban rosszul érzem magam sokszor, néha magamat hibáztatom, néha őket, néha magam sem tudom. Pár éve sokat olvastam a témában és megfogadtam azt a tanácsot, miszerint a mai világban úgy kell vigyázni a barátokra, mint a kincsre, mert kevés van belőlük és könnyen elveszíthetjük őket. Most úgy tűnik, nekem mégsem sikerült.

Lehet, hogy ha ez nem egy hármas barátság, tovább fennmarad. Ugyanúgy, ahogy vannak barátaim, akik egyenként a barátaim és velük a kapcsolat érdekes mód nem szakad meg. Lehet, hogy igaz a mondás: two is company, three is a crowd és lehet, hogy mindig én vagyok a felesleges harmadik.