poszt a sportról

 Említettem már itt a blogban, hogy mennyire kövér gyerek voltam és mennyire nem tudtam semmit mozogni. Utáltam a tesi órákat, az öltözőket, nyáron a fürdőruhát, az ünneplőszoknyákat. Páran piszkáltak is az osztályban és az is nagyon rossz volt, hogy úgy éreztem: a tanító néni és a tesi tanárnő sem szeret engem. Utóbbinak még valami unott, szemforgató arckifejezése is volt, amikor valamit nem tudtam megcsinálni az órán, mondjuk szekrényre ugrani vagy függeszkedni, kötélre mászni. A kövérségnek azóta bőven tudom az okait, főként lelki kompenzálás volt, illetve mivel kb. egész gyerekkoromat végigkísérte a nagy semmi, ezért az unalom. Ettem, mert unatkoztam, ettem, mert nem foglalkozott velem senki, ettem, mert az egy csodás örömforrás, jutalom és pótlék volt mindenféle fájdalomra. És bár mozogni elsősorban azért nem szerettem, mert fájt és mert zavarban voltam a többiek előtt, azért elég sokszor belelkesültem, hogy márpedig sportolni szeretnék. De a válasz mindig rövid és tömör volt: nem.

Legelőször egy háromkerekű biciklim volt, amin a társasház szerteágazó folyosóján tekertem körbe-körbe. Ezt nagyon szerettem, de egyszer apám viccből ráült és összetört alatta. Nem kaptam másikat és később hiába szerettem volna biciklit kapni és megtanulni azon rendesen biciklizni, anyám csak kinevetett, hogy egyrészt nem is tudok, másrészt hol akarok én biciklizni?? Úgyhogy soha nem kaptam biciklit.

A következő projekt az úszás volt, 8-9 éves koromban jártam a sulival kötelező úszásra, amit szerettem. Azonban vírusszemölcsök lettek a talpamon, amiket egy nagyon fájdalmas módszerrel szedtek ki (erre a mai napig emlékszem). Anyám pedig foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy orvosi igazolást hozzon, miszerint nem mehetek többé úszni. Nem tudom, hogy valóban az uszodában szedtem -e össze, mindenesetre az osztálytársaim közül senkinek nem lettek szemölcsei. Így többé nem járhattam az amúgy kötelező úszásra és egyedül vártam a többieket az iskolában, míg ők úsztak. :(

Aztán elszakadt nálam a cérna, amikor annyira éreztem a testnevelés tanárnő felém irányuló ellenszenvét. Egyik alkalommal, óra elején megkérdezte, kíván -e valaki könnyített testnevelésre járni. Az én kezem rögtön a magasban volt. Azért jelentkeztem, mert tudtam, hogy azt egy másik, aranyos tanárnő tartja és azt is tudtam, hogy ott nincsenek gonosz gyerekek, akik óra végén csúfolnak, mert szerintük miattam vesztett a csapat a kidobósban. A könnyített tesi aztán álom volt, egy cuki tanárnővel és olyan kedves kis "fogyi" gyerekekkel, mint én. Voltak ott nagyon kövér, de nagyon sovány, erőtlen, túl alacsony stb. gyerekek is. Az óra amúgy nem volt kevésbé intenzív, mint a rendes tesi, sőt, néha intenzívebb is volt, de jó volt a légkör, senki nem csúfolt senkit, a tanárnő segített mindenben. Később, felsőben sem iratkoztam ki könnyített tesiről és akkor, ott tanultam meg kosárlabdázni. Nagyon megszerettem, jól ment, élveztem. Soha nem felejtem el, már nyolcadikos voltam, amikor egyszer nulladik órában volt a könnyített tesi. Az első óra viszont az én osztályomnak ugyanabban a tornateremben volt. Tehát amikor a mi kosáredzésünk még tartott, akkor az osztálytársaim már érkeztek az öltözőbe és látták, hogy kosarazunk. Óra után meg nagyon megdicsértek az osztálytársaim, hogy ők nem is gondolták volna, hogy én ilyen jól kosarazok, hol tanultam, nagyon jól megy, ők is akarnak kosarazni (ők azt hiszem mindig röplabdáztak tesin). Szóval ez volt az első sikerélményem.

Általános iskolás koromban kétszer próbáltam meg nagyon meggyőzni anyámat, hogy írasson be sportolni. Egyszer teniszezni akartam mindenáron, mert az osztályfőnöki órára bejöttek egy egyesülettől bemutatni ezt a sportot és adtak mindenkinek szórólapot. Nagyon szerettem volna, de anyám otthon körberöhögött, hogy mégis mit gondolok, miből fizetné ő a teniszt? Tök szomorú voltam és másnap irigykedve néztem, ahogy mások hozták be a pénzt a teniszre. A másik sport a karate lett volna. Ezt anyám találta ki, mert elmentem a nővéremmel valami aerobic órára, ahol úgy meghajtottam magam, hogy rosszul lettem és sírtam. Ekkor anyám, hogy megvigasztaljon, kitalálta, hogy beírat karatéra, mert az szerinte nekem való. Nagyon örültem, mindennap kérdeztem, hogy mikor írat be és mikor mehetek végre, de szerintem mondanom sem kell, hogy végül soha nem íratott be karatézni. 

A középiskolában aztán lefogytam, csak úgy, magamtól. Nem jártam semmit sportolni, de már nem az evés okozta a legnagyobb örömet, találtam más hobbit és elfoglaltságot, így a súlyom már nem volt központi probléma. A tesiórákkal se volt bajom, általában kosaraztunk vagy röpiztünk. De mást nem nagyon mozogtam a 4 év alatt.

Aztán az egyetemen volt több félév kötelező testnevelés. Már nem emlékszem, hogy 2 vagy 4 félév, de én a tollaslabdát vettem fel, amit nagyon szerettem. Profi oktatónk volt, rendes pályákkal és felszerelésekkel, és mindig szabályszerűen játszottunk. Csomó csoporttársam röhögött akkor is, hogy mi ez az alibi sport, hogy tollas, merthogy mindenki a fitness órákat vette fel, de szerintem nem volt alibi, se puhány edzés, én azóta is imádok és tudok is tollasozni. 

Később aztán a zumba lett a mindenem, ekkor már a kávézóban dolgoztam. Annyira imádtam, hogy heti 2-3 alkalommal mindig mentem, volt, hogy a fárasztó, 9 órás műszakom után egyenesen és dupla órát maradtam. Életemben olyan vékony és fitt nem voltam, mint akkor. Aztán szép lassan jött a futás, meg az úszás. Mindkét sportot Marcival űztem, és meglepődtem, milyen hamar képes voltam körbefutni a Margitszigetet, ahhoz képest, hogy soha nem tudtam futni. És az uszodában is úsztam, annak ellenére, hogy azt hittem: nem is tudok úszni. Pedig tudok úszni. 

Közben persze voltak az évek alatt gym-be járós időszakaim, volt egyszer személyi edzőm is, de volt olyan is, hogy egész havibérletek mentek a levesbe. Mikor milyen kedvem, időszakom volt.

Aztán, amikor hazajöttem az USA-ból, akkor beiratkoztam kickboxra, amit nagyon szerettem. Persze béna voltam benne, meg hát a világbajnokkal edzettem, aki mellett azt éreztem, hogy csak bohóckodok a tatamin. De olyan tetőtől-talpig átjáró izomlázzal értem haza mindig, meg persze hatalmas adag jókedvvel, hogy nem tántorított el az, hogy nem különösebben vagyok ügyes benne. Aztán az edzés megszűnt a covid miatt.

Most pedig itt vagyok 35 éves fejjel és megtanultam biciklizni. Sőt, van biciklim! Tudok és szoktam is úszni, futni is eljárok újra és ebben nagyon szeretnék még sokat fejlődni. Tudok és nagyon szeretek pingpongozni. Bár nem vagyok gyakorlott benne, de télen nagyon szeretnék elmenni korcsolyázni. A pályán pedig, ahol futni szoktunk, van két kosárpalánk is, úgyhogy elvileg titok, de én már sejtem, hogy kosárlabdát fogok kapni a születésnapomra és alig várom. Most hétvégén pedig még a gördeszkát is kipróbáltam! Nem mondom, hogy az én sportom lesz, de a végén már egész jól ment. Januárban pedig tervezünk többen síelni menni. Gábor snowboardozik és hiába kötöttem eddig az ebet a karóhoz, hogy én csak elutazom velük, de biztos nem fogok se síelni, se snowboardozni, tegnap már azt mondtam a síelést azért lehet mégis kipróbálnám...

Én már nem haragszom anyámra, de ha még élne, akkor örülnék, ha látná, hogy nem vagyok olyan béna és ügyetlen, amilyennek ő gondolt engem egész életében.