juhú!

 Fú, olyan büszke vagyok magamra!

Ma délelőtt random megjelent a főnököm a patikában, kicsit beszélgettünk erről-arról. Aztán hirtelen a fejembe ötlött, miközben mesélt valamit, hogy megemlítem neki a bejelentésemet. Egyáltalán nem készültem erre rá, úgy voltam vele, hogy majd valamikor beszélek vele a héten...vagy jövőhéten...vagy az azutáni héten... És hirtelen valami azt mondta a fejemben, hogy mi a fenére vársz??? És rögtön ezután már nyílt is a szám és tettem is fel neki a kérdést, ráadásul egy tök kerek, értelmes, érvelős mondatban, amire csak annyi volt a válasza, hogy jó, persze, semmi akadálya. Úgyhogy januártól végre egy fokkal jobb lesz a bruttóm, ami még mindig nincs az egekben, de legalább már a béka segge alatt sem.

Ilyenkor mindig megfogadom, hogy nem agonizálok, meg rágom magam hetekig dolgokon, hanem rákérdezek egyből, nyíltan, mert jobb túlesni az esetleges nemleges válaszon is. De aztán amikor megint ebben a szituban leszek, tudom, hogy megint kell majd egy kis idő, hogy lépni/kérdezni/kérni merjek. 

A sulit mondjuk nem hoztam fel, majd december végén megemlítem, elvileg az nem üti a munkámat és szakmailag sem egy olyan dolog, ami azt jelentené, hogy innen el akarnék menni.