Harmadik napja van olyan kedvem, hogy legszívesebben ki sem tenném a lábam a házból. Na jó, nem a házból, hanem mondjuk a kis környékünkről. Olyan helyen lakunk, ami tulajdonképpen még Budapest, de igazából már vidék. Ha kimegyünk sétálni, biciklizni, vagy a kisboltba, folytonosan olyan érzésem van, mintha vidéken, távol a világ zajától élnénk. Egyedüli zajként csak az M0-s forgalma szűrődik be az ablakokon, de ha erre költözéskor Gábor nem hívja fel a figyelmemet, talán észre se veszem soha. Én 35 évig éltem a belvárosban (7., 6., majd 13. kerület), szóval a zajhoz hozzá vagyok szokva. Ahhoz, hogy fél 12-kor még elhúz a villamos az ablak alatt, éjjel autó -és motorverseny pályának használják az utakat, hajnalban pedig arra ébredek, hogy már elindult az első troli. Szóval nekem ez a külső kerületben, "vidéken" élés felér egy mennyországgal, annyira csendes, békés, lassú. De nem is erről akarok írni.
Hanem hogy 3 napja valahogy rajtam van egy kedvtelenség, motiválatlanság, erőtlenség. Iszonyú nagyokat alszom, konkrétan 9 és fél órát aludtam szerda és csütörtök éjjel is, amikor nem kellett másnap dolgoznom menni. Futni, tornázni pedig kedvem lett volna, de egyszerűen erőm az nem volt. A fejem is fájt két napon keresztül és folyamatosan fáztam. Annyira nem voltam rosszul, hogy ne jöjjek-menjek, mert csütörtökön voltam megint a magándokinál a kórházban és megcsináltunk a vizsgálatokat. Karácsony előtt egy nappalra kaptam új időpontot hozzá, így akkor fogom megtudni az eredményeket. Nagyon várom. A konyhában is ténykedtem egy csomót, pl. sütöttem egy isteni, folyós brownie-t és eszembe jutott, hogy ezer éve nem ettem curry-t, sőt, Gábornak nem is csináltam még soha. Inkább régebben ettem ezt az ételt, amikor még vegán/vegetáriánus voltam, mert könnyű elkészíteni, nagyon finom és laktató. Ezúttal azonban csirke is került bele a sok zöldség és ananász mellé. Én mindig az Ilonka-féle curry-t csinálom, most is olyan finom lett, hogy majd' megszólalt.
De a sütéssel-főzéssel és az orvoskodással az energiáim végére is értem. Valahogy azt érzem, hogy nem vágyom sehova, se dolgozni menni, se elmenni a környékről, csak otthon lenni. Töröm a fejem azon, hogy mihez kezdjek. Úgy sejtem, hogy a főnököm nem fog rendesen bejelenteni. Természetesen fogok vele beszélni erről, talán jövőhétre összeszedem hozzá a bátorságomat, de sok reményt nem fűzök hozzá. Viszont másik helyet meg egyszerűen nem szeretnék keresni. És utálom az ilyen igazságtalanságokat.
Közben az albérlőm miatt is agonizálok, állandóan figyelmeztetnem kell minden apróságért, hogy fizessen. November 20-a van és ebben a hónapban még nem fizetett semmit. Szóltam neki a hét elején, amire nem válaszolt 2 napig és telefonon sem értem el. Csütörtökön írt annyit, hogy "oké". Aztán pénteken megint írt, hogy amit elküldtem, azt mikor is fizesse ki? Írtam neki, hogy ez a novemberi lakbér, plusz a költségek. És úgy tűnik, nem érti. Annyit válaszolt, hogy "oké, jövőhéten küldöm". Csakhogy mindjárt december van és ha jövőhéten küldi a novemberi pénzt, két hét múlva már a decemberit kell, amit szintén nem fog majd érteni. Már bánom, hogy megsajnáltam a gyerekei miatt és kiadtam neki, mert senki nem akarta kiadni neki a lakását. Nemcsak őt bánom, hanem eleve a kiadást, mert amióta kiadtam, csak a gondok vannak vele (adminisztráció, adózás, folytonos huzavona a bérlővel), a pénz elfolyik (a lakásra költöm: új bejárati ajtó, új konyhapult, új ez meg az), szóval mégis eladni lett volna a legjobb és azt a pénzt valami másba tenni.
Valamint azon gondolkodom még így állandó jelleggel, hogy iszonyú rövid az élet és senki nem tudja, mennyi van még neki hátra, hogy mit hoz a holnap. Én meg állandóan azt gondolom, hogy még van időm. Még van időm, hogy megvalósítsam magam, még van időm, hogy kávézót nyissak, még van időm, hogy januárban újra elkezdjek egy sulit. Pedig nincs. Legalábbis úgy kellene felfognom, hogy nincs, hanem lépni kell, menni kell, tenni kell. Nagyot kell álmodni és azután menni.
És ebből megint az csapódik le a számomra, hogy megint nem vagyok teljesen önmagam. Megint hagyom, hogy a körülmények befolyásoljanak, hogy az legyen, ami van: ez van, ezt kell szeretni. Megint azt érzem, hogy a víz alatt vagyok, hogy a felszínre jönnék, de nem tudok. Félreértés ne essék, nem vagyok depressziós, szomorú, vagy ilyesmi, csak azt érzem, hogy mehetne minden sokkal jobban, ha ügyesebb, bátrabb, lelkesebb lennék.
:(
VálaszTörlésTíz év lakáskiadás után mondom, hogy ne hagyd ezt az albérlőnek. A bérleti szerződésben benne van, hogy mikor kell fizetnie? Határozott idejű a szerződés? Közjegyzői szerződést kötöttetek? Ha igen, akkor le kell ülni vele, és egyértelműen jelezni a feltételeket, és hogy szerződésszegés miatt felmondod a szerződést ha nem tartja be. És nem kell mondent folyamatosan cserélgetni a lakásban, ha beköltözéskor arról nem volt szó. Én mindig igyekszem korrekt, türelmes lenni a bérlőkkel, de hidd el, ha nem tartod a határokat, gyorsan olyan kapcsolat alakul ki, mintha pótanyja lennél valakinek.
VálaszTörlésIgen, benne van, közjegyzői szerződés van és igen, határozott, egy évre írtuk meg. Fogok vele beszélni a héten. Most, mivel eddig 15-e helyett mindig 20-a körül fizetett (meg összevissza, volt, hogy előtte), legyen akkor 20-a a fix időpont. Nem gondolom azt, hogy nem akar fizetni, csak olyan, mintha nem értené az időpontokat vagy elfelejtené, szétszórt lenne és szólnom kell. A bejárati ajtót még kiadáskor ígértük meg, hogy cseréljük, mert vállalhatatlan, az folyamatban, gyártás alatt az ajtó. A klíma is meg van ígérve tavaszra, de most közben kitalálta, hogy cseréljük le a konyhapultot is, amit én is aláírok, csúnya és ki kell cserélni. Szóval nem feltétlenül olyan dolgok ezek, hogy ő kitalálja és szerintem felesleges, ez inkább csak egy ilyen belső monológ magamnak, hogy minek költöm az összes tőle befolyó pénzt a lakásra, miközben inkább el kellett volna adnom, és most úgy jönne a pénz, hogy ami jönne, el se menne.
TörlésAmúgy ez a pótanyaság igaz, kb. 2000x hívtam miatta a telekomot, meg még más apróságok is vannak (tegyünk fel polcot, támasszuk a mászó mosógépet, egyebek).