home sweet home

  Olyan furcsa szomorúság van rajtam megint, hogy legszívesebben csak otthon lennék. Azt érzem, hogy imádok otthon lenni és nem akarom elhagyni a házat, legalábbis úgy nem, hogy reggel 8-kor (vagy 9-kor) elindulok és este 8-kor esek haza. Olyan nagy sok idő ez távol lenni... Nem akarom bent a városban ezt a nyüzsgést. A plázában lehúzni a napi 10 és fél órát pedig olyan, mintha egy levegőtlen, fénytelen, neoncsöves dobozban ülnék egész nap. Nem akarok dugóban állni (türelmesen szoktam kivárni, meg közben énekelek, de akkor sem szeretem), tülekedni vásárláskor (én mondjuk nem is szoktam, de felmegy bennem az ideg, amikor mások nekem jönnek és tolakodnak), nem akarok személyesen ajándékokat sem venni már (tegnapelőtt megpróbáltam, az Alexandrába mentem be egy könyvért, amit kinéztem Gábornak, az eladó pedig olyan stílusban válaszolt nekem arra, hogy van -e náluk az adott könyv, hogy ha nem veszek egy nagy levegőt, kiosztottam volna, már bánom, hogy nem mondtam semmit, csak megfordultam és kimentem). Nem akarok nevetgélő vevőket kiszolgálni, akik zárás után csoszognak be visszáruval vagy csak jutalomfalatokat nézegetnek 10 percig, miközben már szóltam, hogy zárva vagyunk. Tudom, én vagyok a hülye, hogy még megvárom és hagyom vásárolni. Mert ő közben nem siet, hanem még cseverészik a mobilján. 

Több helyen (blogon) is olvastam a héten, hogy mennyire szeretnének mások is kiszakadni ebből az állandó rohanásból, idegeskedésből, teendőkből, felgyorsult mindenségből. Nekem a házunk jelent minden biztonságot, ahogy este belépek a kapun, olyan iszonyúan megkönnyebbülök, hogy azt elmondani nem tudom. Imádok otthon lenni, megnyugvást ad, feltölt, a macskáim is ott várnak mindig (az üvegajtón keresztül már látom őket kintről, ahogy a küszöbön ülnek és amikor belépek, hangos nyávogással üdvözölnek). Nagyon várom a pénteket, amikor végre szabadnapom lesz. Azt terveztem, hogy aznap bemegyek a városba ügyet intézni. A NAV-hoz kellene bemennem némi információért. De már tegnap meggondoltam magam és biztos, hogy nem megyek be a városba. Otthon maradok szépen, kialszom magam, a NAV-tól majd kérek információt telefonon, aztán amikor kedvem lesz hozzá, akkor elmegyek venni 1-2 dolgot a kajához, amit főzni fogok (főzni is úgy imádok, de erre sincs soha időm, max. heti 1-2 alkalommal). Aztán szombaton megint reggeltől-estig dolgozom, úgyhogy utána a vasárnapot fogom nagyon várni, amikor vendégek jönnek majd hozzánk. És végre Gábort is látni fogom aznap, mert ugye ezeken a napokon szinte nem is találkozunk, ő 5:20-kor indul és este fél 11 után ér haza, én ekkor már vagy alszom, vagy félálomban vagyok, de még mielőtt elaludnék, kinyitja az aktuális napi ajándékot a kalendáriumból. Holnap mondjuk együtt leszünk reggel, mert ő nem dolgozik holnap és mivel ónos esőt jósolnak, ezért lovagiasan behoz reggel dolgozni, ezért a holnap reggelt már most nagyon várom!

Egyébként a mostani hangulatomban, ebben a nagy hazavágyódásban, eszembe jutott megint az egyik kedvenc könyvem, Joyce Maynard: Otthon a világban c. regénye és egészen pontosan abból is egy részlet, amit most jól esett újra olvasni. (A könyves oldalon még anno én írtam ki ezt a részletet belőle, ezért találtam most rá rögtön.)

"Kiautózunk a városból. Öt mérföld után egy kis földút következik, a zsákutca végén régi lakóház. Majdnem kétszáz esztendős, de évek óta már csak nyaranta lakták; nincs benne se hőszigetelés, se központi fűtés. Viszont húszhektáros birtokon áll, se közel, se távol egyetlen szomszéd. Nem messze van egy vízesés, ha az ember kiáll a hátsó teraszra, tisztán hallani a csobogását. A kőfalat szeder és vadrózsa futja be, és van egy jó kéthektárnyi tisztás, ahol eszményi konyhakertet lehet kialakítani. A ház régi, puritán, négyszögletes épület, teljesen be van rendezve, benne ósdi, össze nem illő kárpitozású karosszékek és rongyszőnyegek, állólámpák, javított rugózású keskeny ágyak, két hintaszék meg egy hatalmas, régi, kecskelábú asztal a verandán. Három kandalló is van meg egy kenyérsütésre való téglakemence. Fent a tetőtérben, a hálószobában egy gyerekágy, a kamrában edények, fazekak, serpenyők, meg egy teljesen felszerelt régi piknikes kosár, bádogtányérokkal és evőeszközökkel.
Nem kérdezek semmit a tető állapotáról, sem az emésztőrendszerről. De a piknikes kosarat tüzetesen megszemlélem.
– Szeretném megvenni a házat – közlöm az ügynökkel. A meghirdetett ár hatvanötezer dollár – 1973-ban egy meglehetősen magas, de én még csak nem is alkuszom. Visszamegyünk az irodába, kitöltünk egy finanszírozási kérvényt. Írok egy csekket ezer dollárról, foglalóképpen. Aznap este elfogadják az ajánlatomat. Két hét múlva – a háborús hősök emléknapján – aláírom a papírokat, és beköltözöm. Éppen kezdődik a feketelégy-szezon.
Nincs állásom, és a könyvem tiszteletdíja is elfogyott. Életemben nem raktam még tüzet, nem lapátoltam havat és nem pumpáltam vizet. Fogalmam sincs, mennyi fa van egy ölben, és hogyan kell beindítani a fűnyírót. Semmi tervem nincs arra nézve, hogy mit is kezdek az életemmel egy kisvárosban, ahol egy lelket sem ismerek.
Egy napra rá, hogy beköltözöm, egy falragaszt látok a városka főutcáján, mikor végighajtok rajta. Kutyakölyköket hirdetnek, ingyen. Kettőt hazaviszek. Virágot ültetek, paradicsomot és borsót. Veszek olajlámpákat meg gyertyákat, egy függőágyat, egy teáskannát, egy bioszakácskönyvet, egy citerát, egy kosarat a virágaimnak meg egy gramofont. A vázákba minden szobában orgonát teszek.
Napirendet állítok össze magamnak, és kiragasztom a hűtőszekrényre. Ez hivatott megszabni minden ébren töltött percemet.
reggel 6: Felkelés. Felülések. Kocogás.
reggel 7: Reggelire banán. Meditáció. Zuhanyozás.
de. 8-12: Írás.
12-1: Szabad. Kutyasétáltatás.
1- du. 3: Írás.
du. 3-du. 4: Séta a Gleason-vízeséshez. Úszás.
du. 4: Kertészkedés. Olvasás. Rajzolás.
du. 5.30: Bevásárlás a városban, kocsival.
du. 6.30: Vacsora, híradó.
este 7-9: Olvasás. Levélírás.
este 9-9.30: Felülések. Lefekvés."

(Joyce Maynard: Otthon a világban)