diéta -és kiscica sztori folyt. köv.

  Nagy vendégség volt nálunk vasárnap, a 12 fős étkezőben sem fértünk el ebédkor, ami pontban délben kezdődött. Isteni menü volt: húsleves csigatésztával és sajttal-sonkával töltött rántott palacsinta krumplipürével, utána kétféle sütemény, finom üdítők, alkohol. Ültem az asztalnál a nyálamat csorgatva, de tudva, hogy én ezekből nem ehetek egy falatot sem. És ekkor Gábor anyukája előkapta a nekem készült brokkolikrém levest, sajtos csirkemellet és barna rizst, cukormentes savanyúsággal és üdítővel. Nagyon meg voltam hatódva és nagyon jót ettem. Azóta Gábor is csinál nekem néha ezt-azt, pl. avokádókrémet és ő is eszik sokszor velem az egészségesebb verziókból, pl. teljes kiőrlésű kenyérből (tehát nem veszünk otthonra kétféle kenyeret). Szombaton lasagna-t csináltam, durum tésztából, tk. lisztből készült besamellel és cukormentes paradicsompüréből (én azt hittem, hogy van benne cukor, de alapból nincs). Ma délelőtt meg átbattyogtam a kínaimhoz egy flakon vízért és amíg vártam, hogy a kasszába érjen, majd kibökte a szememet a polcon roskadozó Torras cukormentes csokik kínálata. Én nem vagyok egy nagy édesítős cuccokat fogyasztó, mert nem szeretem az édesítőt, rossz íze van és valamiért ódzkodom a mesterséges dolgoktól (nyilván sok helyen nem tudom kikerülni, de ahol lehet, ott igyekszem). Szóval, a tizenöt-féle csoki közül nem bírtam ki, hogy egyet ne válasszak magamnak, csak úgy, a tudat kedvéért, meg azért is, mert tegnap végignéztem, ahogy a vendégek eltüntettek egy tálca moszkauert és egy tálca meggyel töltött kókuszgolyót. Csináltam magamnak délután vaníliapudingot édesítővel és mandulatejjel, de hagyjuk, hogy milyen lett (rossz, édesítő-ízű, de megettem). Szóval egy tábla csokit muszáj volt vennem, hogy legyen. Két kockát ettem belőle és öröm van: finom és nincs édesítő íze.

ez egy szombat reggel összecsapott, ebédre készült sali volt: pak choi,
fagyasztott zöldségkeverék, póréhagyma, 
két főtt tojás, tökmagolaj, szezámmag, só -ez volt otthon
nagyon finom lett

ez meg a mai kajapakkom, egész napra
(maradt még a "finom" vaníliapudingból :D)

 Ami még történt, hogy megint kint volt este a mínuszban a cica. Keservesen sírt, de az ajtó nem nyílt ki neki. Szóltunk a szomszédnak telefonon, de ígérete ellenére nem történt semmi. Mikor jöttem vissza Marcipánnal a sétából, még mindig sírt a kiscica. Így, lopás, nem lopás, áthívtuk, átjött és onnantól kezdve nálunk volt. Közben kiderült, hogy a szomszéd is csak találta 3 napja, és amúgy a pincében tartja. Minek tart valaki állatot, ha a pincében tartja? Én a pincében azt tartom, amit nem akarok, hogy a szemem előtt legyen... Az a baj, hogy nagyon sokan még mindig nem értik azt, hogy állatot tartani nem kötelező és hogy állatot tartani felelősség. Állatot tartani pénz és idő, szervezés, gondoskodás, szeretet. Nem muszáj, nem kell feltétlen, nem lehet csak úgy éhen-szomjan hagyni, a hidegben hagyni, magára hagyni. Állatot tartani nem "majdcsak lesz valahogy". Szóval áthoztuk, de nem nagyon kellett áthozni, jött az magától. Bevacsorázott és elaludt a kandalló mellett. Másnap reggel Gábor közölte, hogy mindegy, hogy 2 vagy 3, tartsuk meg. Mondtam, hogy hagyja abba a majomkodást, meg az érzelmi alapon történő döntésekkel való dobálózást. Ő inkább racionálisabb, én vagyok az érzelmi alapon döntő, amit sokszor megszívok, de utána viselem a következményeit. Állom a szavam és állom a sarat is, akkor is, ha nagyba tenyereltem, mert hiába volt érzelmi a döntés, már nem vonom vissza. Erre azt mondta, hogy tényleg tartsuk meg, igazából neki mindegy, csak takarítsak majd utána. Visszakérdeztem, hogy miért, volt bármikor olyan, hogy neked kellett az én állataim után takarítani?? Nem. Na ugye. 

A cicára végül lett jelentkező és a családban maradt. Gábor egyik húga és a gyerekek vitték haza, hatalmas örömmel és boldogsággal. A kislány először egy óráig sírt, mert az anyja hezitált, meg telefonált a férjével, hogy mi legyen. És amikor megszületett a közös megegyezés: legyen cica, akkor egész délután mosolyogva rohangált, meg ölelgette a cicát és azt mondta "olyan furcsa érzés ez, de majd' szétpukkadok a boldogságtól". Az anyjuk egy hét próbaidőt ígért nekik, meglátják, hogy hogy megy az élet egy kismacskával és ha nem megy majd (bár ezt kétlem), akkor visszajön hozzánk és akkor a mi cicánk lesz.