kell egy kis áramszünet

  Vasárnap nagyon cudarul éreztem magam, mire beértem a munkahelyre. Annyira fáztam odafele menet az autóban, hogy útközben végig meg volt bizonyosodva róla, hogy elromlott a fűtés a kocsiban. Ez azonban nem így volt, és amikor bementem a plázába és folytattam a didergést, körbetudakoltam a környező boltokban, hogy valóban hideg van -e, ugye ők is fáznak?? Mindenkitől azt a választ kaptam, hogy nem, meleg van itt bent...jól vagy? nagyon sápadtnak tűnsz. Egy óra múlva az összes létező végtagom sajgott, fájt a hátam és a nyakam is. Éreztem, hogy a lázam nem ment fel úgy istenigazából, de hőemlekedésem tuti volt és a kipirosodás-hidegrázás is követte egymást felváltva. Megjött dél körül a főnököm, közöltem vele, hogy nem érzem jól magam, mire azt válaszolta, hogy ő nem tud bent maradni helyettem, de ha nagyon rosszul vagyok, zárjak be és menjek haza. Ezt elraktároztam magamban, de nem mentem végül haza, hanem szenvedtem tovább. Simán hazamehettem volna, az utolsó két órában szó szerint a kutya se jött vásárolni, én meg kókadoztam a széken. Alig vártam, hogy hazaérjek. Azért nem mentem haza, mert én mindig ilyen hülye vagyok, hogy lelkiismereti kérdést csinálok abból, ha nem érzem jól magam. Nem szoktam lógni a munkából, amióta itt dolgozom, mindösszesen két alkalommal nem mentem be (egyszer hányós migrénem volt, egyszer meg elvetéltem). Szóval mindig van bennem egy ilyen idióta gondolat, hogy de akkor mi lesz a vevőkkel, akik akkor jönnek, amikor zárva lesz a bolt és ők azt hiszik, hogy nyitva és jönnek gyógyszerért a kutyusnak?? Túl szoktam ezeket is agyalni, de aztán este hazajöttem, és kb. azonnal aludtam, mint a bunda. Másnap reggel, bár nem volt lázam, szörnyen fájt a fejem és a hátam, nyakam még mindig. Alap gyengeség is volt, nem tudtam mit írjak a főnökömnek. A nem vagyok halálomon - de azért szívesen pihennék itthon pár napot, mert érzem, hogy valami nem oké mezsgyéjén voltam. Végül a család tanácsára megírtam, hogy nem megyek másnap és a háziorvost is felhívtam. Ő viszont elküldött covid tesztre, amire holnap megyek. Nem hiszem, hogy az lesz, inkább influenza szerűek voltak a tüneteim, de még az is lehet, hogy az. Most már mindegy, a kocka el van vetve. Itthon vagyok, pihenek, nagyokat alszom, teázok. Ha a teszt negatív, akkor lehet,  hogy a hét második felében visszateszem székhelyemet a patikába, ha viszont pozitív, akkor maradok az ágyacskámban. 

Egyébként megint felszínre jött, hogy milyen iszonyat túlagyalok mindent és hogy görcsölök olyan dolgokon, amiken mások szerint nem kéne. Hogy menjek/ne menjek, mit fognak gondolni/mit nem, mit fogsz szólni az orvos/mit nem, mi van, ha nem ír ki táppénzre/miért ne írna ki? Gábornak szerintem már kezdtem az idegeire menni ezzekkel a kételyekkel, amiknek igazából semmi értelme. A szervezetem jelzett, hogy valami nem oké, nem vagyok jól, pihennem kell, aludnom, és ez nekem is jár, ha egyszer így alakul. Ráadásul ha covid, akkor mindenképp itthon kell maradnom a karantén miatt. Én is folyton megyek mások helyett, amikor betegek, mások is be fognak menni helyettem. (Nem tudom honnan bennem ez a para, hogy tilos betegnek lenni, mert akkor mindenki haragszik, lehet még a kávézóból hozom ezt az attitűdöt, ott ebből a szempontból nagyon rossz volt, szerintem mindent elmond az, hogy leírom: 36 éves vagyok és ez életem legeslegelső táppénzes papírja, én még sosem voltam táppénzen, azt se tudtam kitől kell kérni és mi a menete).

Itthon aztán nagyon el vagyok kényeztetve, felváltva kapom a húslevest (rizstésztás cérnametélttel), narancsot, szendvicseket, teát, grillezett sajtot édesburgonyával. A cicákat és Marcipánt is megette Gábor (erre azért ránéztem, nehogy keveset kapjanak a kis éhezők). Szóval egy rossz szavam se lehet, mondjuk étvágyam nem igazán van. Nem tudom, hogy ez összefügg -e a betegséggel, de két napig a gyomrom is fájt. Mára amúgy sokkal jobban érzem magam, a masszív fejfájásom is elmúlt, a végtagok is használhatóak már, elmúlt a szédülés, hidegrázás. A kertbe is kimentem ma egy kicsit, hogy érjen egy kis nap és a mínusz 9 fok egy kis levegő. Pozitív hozadéka még a pihenésnek, hogy most este interneten eintéztem egy csomó levegőben lógó dolgot, úgyhogy most a lelkemet is 100 kilóval könnyebbnek érzem (és a bankszámlámat is).

Egyébként amikor nagyritkán beteg vagyok, mindig eszembe jut az a tél, amikor nagyon durván elkaptam az influenzát és három vagy négy hétig otthon feküdtem. Nagyon durva időszak volt, talán 2013-ban vagy 2014-ben történt, a régi olvasóim talán még emlékeznek rá, nagyon sokat írtam akkor. Nemcsak sokat írtam, hanem sokat is sírtam. Borzasztó magányos és elhagyatott voltam akkoriban. Megkozkáztatom, hogy életemben nem voltam még olyan beteg, mint akkor. Január elsején összeragadt szemekkel ébredtem, nem kaptam levegőt, lázas voltam, mindenem fájt, nem volt hangom (de szó szerint, nem túlzok). Az ügyeletről elhajtottak. Másnap vizsgáltak csak meg a fül-orr gégészeten és akkor kaptam antibiotikumot. Életemben olyan magányos nem voltam, mint abban az időszakban. Pedig Marci minden egyes nap átjött és ebédet hozott nekem, meg vitaminokat, gyümölcsöket. A volt barátom is feljött néha, ő is hozott levest, akkor még lógott a levegőben, hogy talán újrakezdjük. És a nővérem akkori férje jött még át, levitte a kutyámat sétálni és ő is hozott gyümölcsöket (nővérem akkor szült, így ő nem tudott átjönni, meg amúgy is fertőző voltam). Emlékszem a kis húsz perc-fél órákra, amíg ott volt valaki a három ember közül és addig jó is volt minden, éreztem, hogy valaki a világon törődik velem. De ahogy becsukódott mögötte az ajót, megint rámszakadt a magány. Konkrét képek vannak a fejemben arról az idsőszakról, hogy fekszem az ágyban és sírok. Már nem kötöttek le a filmek se. És megint ment fel a lázam, megint rázott a hideg... Nagyon sokat gondoltam abban az időben az anyámra, akit az ital vitt el fiatalon és hát nem volt egy mintaanya, az biztos, de amikor gyerekként beteg voltam, mindig szeretettel és odaadással gondoskodott rólam. Akkor azt kívántam, bárcsak mindennek ellenére itt lenne most velem. Nagyon hiányzott.