Kis galaxis: álmaimban Amerika visszainteget

Mikor 3 évvel ezelőtt kint töltöttem a tavasztól-őszig tartó időszakot az Egyesült Államokban, nagyon sok helyen megfordultam. Minnesotában voltam a legtöbbet. Eleve Minneapolisban landoltam, és onnan kb. egy órányi autóútra feküdt az a kis város, Delano, ahol kvázi éltem. Minneapolisba nagyon sokszor mentem be, mert azon keresztül vezetett az út Saint Paulba, ahol is egy parkban dolgoztam (ami egyszerre volt vidámpark és állatkert is). És persze néhányszor úgy is jártam bent az ikervárosokban (ez Minneapolis és Saint Paul együttes neve: Twin Cities -a helyi baseball csapatnak is ez a neve-), hogy csak vásárolni, kávézni, lófrálni mentünk be. De legtöbbször vidéken voltam. Nagyon sokat utaztunk és sokfelé. A legtöbbet Minnesota államban voltam, de jártam többek között South Dakotában, North Dakotában és Wisconsinban is. Szerintem Amerikában ahány állam, annyiféle hangulat. Nekem legalábbis mindegyik más volt. Mindegyikben volt, ami nagyon tetszett és a nehéz munkán felül azért mindig jól éreztem magam (leszámítva azt, amikor szerelmi csalódásom volt és emiatt kb. nem is tudtam értékelni, hogy hol vagyok és milyen kalandok történnek velem -ezt utólag már nagyon bánom). Voltak helyek, amik nagyon és voltak persze, amik kevésbé tetszettek, de én általában úgy tudok örülni mindennek, hogy a mások által unalmasnak titulált helyekről is azt gondoltam huu, ez de szuper! Ha őszintén a szívemre teszem a kezem, akkor azt hiszem, hogy ami nekem a legkevésbé tetszett, az a vidámparkos-állatkertes munka volt Saint Paulban. Ezen felül, ami nem annyira az én világom, az az egyhetes nyüzsi volt a Minnesota State Fair-en (voltak benne jó részek, de én nem szeretem a tömeget), a Twin Cities Pride a Loring Parkban, a North Dakota State Fair Minotban (ez azért, mert nagyon húzós volt), illetve volt egy rock fesztivál, ahol fizikailag voltam nagyon rosszul (a fejembe vettem, hogy szerintem füstmérgezést kaptam és ivóvizem se volt, nem is értem, azt az éjszakát hogy éltem túl). Meg persze, voltam pár rodeón is, na az sem az én műfajom: én voltam az egyetlen, aki örült neki, hogy a standunk háttal áll a mutatványoknak (de azon mindig mosolyogtam, amikor hangosan bömbölt a Dallas főcímzenéje). Amikért viszont kifejezetten odavoltam: Back to the '50s (ez is Minneapolisban volt, veterán autók fesztiválja), a Pembina County Fair (Kanadától egy köpésre voltuk, gyönyörű vidék), 4th of July Saint Paulban (itt nagy buli volt, de rendőri összetűzés is, verekedéssel, meg mindennel, amiket a filmekben látni), Fargo (ezt imádtam és a legnagyobb bűnt itt követtem el: egy képet se készítettem), Sioux Falls (itt kiszekált a párom, akivel be voltam osztva és éltemben először angol nyelven veszekedtem valakivel, de maga a vásár jó volt, itt festettem a hajamat éjjel a nyilvános mosdóban), a South Dakota State Fair Huronban (azok a palacsinták! azok az emberek! a litván lányok barátsága!...hullámvasút volt az az egy hét, mert a bolgár fiú addigra biztosan összetörte már a szívemet, de közben meg annyi minden jó volt itt rajta kívül, hogy vagy nevettem vagy sírtam, köztes állapot nem volt), és végül jött a legcsodásabb hely: Wisconsin. Nekem ez az állam tetszett a legjobban. Két helyen is eltöltöttünk egy-egy hetet: New Glarusban és Bayfieldben. Bayfield volt mindenféle szempontból az utolsó munkánk és szerintem a legvégére maradt a legszebb: ez a hely olyan, ahová még egyszer az életben szeretnék visszamenni. Akkoriban vezettem egy kis blogot az amerikai kalandomról és ez az írás is onnan származik, a bayfieldi emlékekről szól:

"Bayfield, a Lake Superior partján fekvő kisváros, Wisconsin állam egyik gyöngyszeme, teljesen elvarázsolt engem is. A helyiek száma csupán 400-500 főre tehető, de ilyenkor, az őszi Apple Fest megrendezésekor turisták hada lepi el a kisvárost, az összes picike hotel zsúfolásig tele. Onnan tudom ezt, hogy Mira is szeretett volna eljönni a bébi Christiannal, de már augusztusban nem találtak semmi szállást, vagy ami még előtte szabad lett volna, az is csillagászati* áron volt (értsd: drágább, mint egy NY-i szállás, már amit a magunkfajta ember nagyjából kifizetne).

Szóval ez a kis gyöngyszem teljesen magával ragadott engem is, így a négynapos munkát nem is éreztem igazán munkának. A hőmérő higanyszála (igazából a telefon kijelzője) hiába mutatott reggel 3-4 fokot, délelőtt és délután meg 6-8 fokokat és fáztam is rendesen, nem érdekelt. Annyira magával ragadott a kisváros festői szépsége, hangulata, a sirályok hangja, a víz hullámzásának hangja, a tengeri légkör (bár a Lake Superior "csak" egy tó, viszont ez a világ legnagyobb természetes tava, úgyhogy jogos a tenger-hangulat). Én tényleg szerelembe estem, azt hiszem. Vettem hűtőmágnest és pólót is, majdnem egy képet is, amit otthon kitehetettem volna a falra, hogy erről a tóról álmodozzak otthon...de inkább: vissza fogok még jönni ide, egyszer, nyáron. Biztos vagyok benne. Szerelem-hely.

A camperekkel a Dalrymple Campgroundon szálltunk meg, ami egy erdőben kialakított helyen van, a várostól negyedóra sétára, csodás környezetben, közvetlenül a tó mellett. Első éjszaka nem volt vizünk és fűtésünk sem. A többiek arról meséltek a tavaly hallott történetek alapján, hogy sötétedés után vigyázni kell a medvékkel. Ekkor még jól elmosolyogtunk rajta (cuki macik!), de mikor hajnali 4-kor rám jött a pisilhetnék (soha nem szokott ilyenkor) és nem tudtam visszatartani, ki kellett mennem a nem éppen közeli wc-re, akkor azt hittem, meghalok a félelemtől. Tudom, hogy így már irreális (már reggel az volt, ahogy feljött a nap), de akkor ott, a koromsötétben, világítás nélkül, a síri csendben, majd' megfagyva sietni a wc-re, én csak arra tudtam gondolni, hogy bármikor jöhet a medve. Borzasztóan félelmetes volt. A wc-n persze attól féltem, hogy kígyó van a wc-ben (ezek nem angol wc-k, hanem árok van alattuk és persze nincs semmi fény...). Visszafelé szó szerint szaladtam és arra gondoltam, bármennyire is szeretem az állatokat, attól még az a medve, aki épp szembe jönne velem, ezt nem tudná és simán darabokra tépne. Úgy értem vissza, hogy szinte kitéptem a camper ajtaját és a zajjal felébresztettem a szobatársamat. Ez most már így talán vicces, de akkor túl közelinek tűnt a veszély, ezt teszi az agyunkkal a sötétség...

Ami még a legjobb dolog volt Bayfieldben: a Kickapoo Cafe. Gyönyörű enteriőr, isteni italok és sütemények, cuki baristalányok. Minden reggelt ott töltöttünk Valoval és volt, hogy a lányok is csatlakoztak hozzánk, még munka előtt. Én a délutáni szüneteimben is visszajártam kávéért, mert a hideg standban állni annyira nem szeretek, de ha van a kezemben egy meleg tejes kávé, akkor klasszisokkal jobban érzem magam :).
Mindennap délután 5-kor végeztünk a lányokkal és sétáltunk a városban. Első nap még hárman, második nap már csak ketten, a harmadik napon pedig már csak nekem volt kedvem/energiám menni. Megcsodáltuk a kikötőt, a csodásabbnál csodásabb házakat, színeket, erdőt, a kerítésekre tűzött almákat. Ettünk karamellás almát, végigböngésztünk a kisboltokat, ittunk alma cidert (ez nem ugyanaz, mint az otthoni cider, ez nem alkohol és melegen kínálják, isteni), megkóstoltuk a maple peacan coffeecake-et (jó, ilyet csinálni kell otthon).

Utolsó napon, mikor a lányoknak már elegünk volt a fagyoskodásból és 5 után visszamentek a campgroundra, én egyedül vágtam neki az egész kikötőnek és a beachnek. Nem bántam, hogy egyedül vagyok kicsit, mert előtte való napokban egyáltalán nem volt alkalmam egyedül lenni és nagyon elfáradtam a folyamatos társaságtól. Egy óráig csak hallgattam, ahogy a hullámok csapkodták a partot, néztem, ahogy repkednek a sirályok, fényképeztem egy csomót, magamba szívtam a víz és a halak illatát...egyszerűen annyira jó volt, hogy elmondani nem tudom. Csak azért indultam vissza viszonylag hamar (másfél óra múlva), mert teljesen vizes lett a cipőm és a zoknim és nem akartam lebetegedni.

Ami a munkát illeti: 6 standot vittünk Bayfieldbe és 13 emberrel voltunk felszerelkezve. Én álmomban sem gondoltam volna, hogy az utolsó vásárra azokkal az emberekkel osztanak majd be, akikkel annyira nem vagyunk egy hullámhosszon. Egész nyáron nem is dolgoztunk együtt. A három kiosztott társam közül ráadásul azzal a fiúval lettem kettesben beosztva a corndog standba, akit a legkevésbé kedvelek itt. Aggódtam, hogy mi lesz, miről fogunk beszélgetni, meg hogy szerintem ő tök agresszív... nem akartam. Aztán végül is egész jól toleráltuk egymást a három nap alatt, beszélgettünk is sokat. Okosabb lettem: Bulgária majdnem egész történelmét tudom már. És a földrajzát is. És a népszokásokat is... Szóval a munka végül is nem volt rossz. Martinnak volt egy-két agresszív megnyilvánulása, de összességében harmóniában voltunk és jól ment a munka együtt, sikerült bármiféle összetűzés nélkül, olajozottan és gyorsan dolgozni. Magam is meglepődtem. Szerintem ő is rajtam. Úgyhogy azóta jóban vagyunk. Van ez így... :)

Egy valami volt csupán, ami Bayfieldben kihozott a béketűrésemből: majdnem otthagytak minket. Miro volt a manager ezen a vásáron, de bárcsak ne ő lett volna. Vasárnap este közölte a campfire körül, amíg főtt kukoricát majszoltunk, hogy másnap reggel 8:30 és 9:00 között indulunk haza. Én reggel korán felkeltem és 7-kor reggelizni indultam Valoval a Kickapoo-ba. 8-kor visszaindultunk, negyed 9-kor már a campground bejáratánál jártunk, mire hajtanak ki a GMC-k. Nem értettünk. Semmi telefon, semmi aggódás, hogy hol vagyunk...Miro indult...oké, és minket ott akart hagyni? Két órán keresztül pufogtam magamban a kocsiban és nem tudtam napirendre térni. Kedvelem Mirot, de mint manager, very unprofessional. Ez van. (Marcinak is meséltem, röhögött. Hogy lehet ilyet csinálni?)
Hazafelé még megálltunk Duluth-ban, a Black Bear Casinoban ebédelni, persze Miro ült le velem szembe és elég volt egy mosoly meg egy poén tőle, már nem tudtam haragudni rá.

*csillagászati ár: kicsit elfelejtettem magyarul, mert vagy fél percig gondolkodtam a "csillagászati" szón, tudtam, hogy tudom, de nem találtam a fejemben, helyette olyanok jöttek, hogy égi meg káprázatos"

Ez volt az akkori beszámolóm, nem is változtattam rajta, ennél jobban most se tudtam volna megírni. Képek:

karamellás alma

apple fest :)

almák mindenhol

ez volt az utolsó Westrum-ebédem (az étel, amit árultunk): hotdog, cheese curd, meg valami szósz

gyönyörű corndogok, amiket én készítettem

ez az érkezés napján volt, nagyon fáradtak voltunk és beültünk ebédelni egy kis étterembe

ez volt az :)

érkezés, beállás

a kempingben

megjöttünk! (fáradtan, de jókedvűen)

magányos sétám a stégen

vízpart

hangulat 💗