Velencei-tó bringakör

  Csütörtök reggel nagyon-nagyon erős fejfájásra ébredtem. A kávét se kívántam, de még a vizet se, csak leültem a nappaliba és erőtlenül néztem magam elé. Iszonyú rosszul voltam és el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom összeszedni magam: felöltözni és elindulni dolgozni. Ültem így egy ideig, majd magamba erőltettem egy algopyrint pár korty vízzel és azt éreztem, hogy az sem érdekel, ha elkések: visszabújtam az ágyba. Pedig már annyi volt az idő, hogy máskor ilyenkor már nagyban mosom a fogom, sminkelek, öltözködök. Gábor felébredt, kérdezte, hogy mi a baj. Mondtam neki, hogy szörnyen érzem magam, szétmegy a fejem, szinte nem is látok. Mondta, hogy ne menjek dolgozni, de belőlem megint előtört a szokásos olyan nincs lázadás. Álmosan felkelt, hogy akkor elvisz autóval, így nem enged vezetni. Már kezdett öltözködni, amikor kihánytam a gyógyszert. Na, utána írtam tényleg a főnöknek, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok bemenni. Későn szólok, hiszen egy óra múlva nyitnánk, nincs ember, de én, ha hatalmas erőt veszek magamon, akkor se tudok bemenni. Válaszolt, hogy nem örül, de valahogy megoldja. Én pedig innentől kezdve egészen délután 5-ig felső fokon szenvedtem. Semmi nem maradt meg bennem: se étel, se víz, se gyógyszer. Aludni próbáltam, de nem sikerül: csak el-elbóbiskoltam néha tíz percekre, de mindig felébresztett az éles, görcsös fájdalom. Dél körül úgy tűnt, hogy jobban vagyok, kiültem kicsit a levegőre a kertbe, ettem pár falatot, ittam. Egy óra múlva kezdődött minden elölről: hányás, éles, kínzó fájdalom a halántékomban. A falat kapartam fájdalmamban, nem tudom, hogy ennél nagyobb fájdalmam volt -e már valaha az életben. Forgolódtam az ágyban, össze-vissza beszéltem. Nagyon hosszúnak tűntek az órák, nem akart múlni a fájdalom. 4 körül végre csillapodott kicsit és el is tudtam aludni fél órára. Utána Gábor gyömbérteát főzött, hozott magnéziumot és egy szendvicset. Szerencsére bennem maradt minden és apránként elkezdtem jobban érezni magam. Estére elmúlt szinte teljesen a fájdalom és megjött az étvágyam is. Miközben szenvedtem, Gábor utánaolvasott a dolognak, és talált egy migrén piercing nevű megoldást, amit a fülbe tesznek, még jól is néz ki, és ez állítólag egy olyan akupunktúrás pontot (ideget) nyom végig, ami megakadályozza a migrént. Valakinek van esetleg személyes tapasztalata ezzel kapcsolatban? Nagyon gondolkodom rajta, mert igaz, hogy szerencsére nem sűrűn jön rám a migrén, de amikor igen, akkor az tényleg, szinte elviselhetetlen fájdalommal jár és a gyógyszer ilyenkor egyáltalán nem segít (egyrészt azonnal vissza is jön, másrészt ha bent is marad, kb. olyan, mint halottnak a csók). 

Péntekre a Velencei-tó körbebiciklizése lett volna a terv. Már egy hete kitaláltuk, alig vártuk. Persze csütörtökön úgy festett a dolog, hogy elhalasztjuk. Mindketten nagyon szerettünk volna menni, de úgy láttuk jónak, hogy majd péntek reggel kiderül, hogy érzem magam és annak függvényében megyünk vagy sem. Pénteken aztán nagyon kipihenten ébredtem és jól is éreztem magam, nem fájt semmim. Ettünk egy nagy reggelit, aztán bedobtuk a bicikliket az autóba és fél 10-kor már a várost szeltük át az M7-es felé. Csodás időt fogtunk ki: kellemesen meleg volt az idő, a nap sütött, de nem tűzött, és az eső sem eredt el. Ráadásul péntek lévén nagy forgalom se volt a bicikliúton, nem sok mindenkivel találkoztunk. Pákozd felé indultunk el, a nagy emelkedők felé, és arra, ahol a tókerülő út elég sok helyen még autók mellett, meg falvakban megy. Nekem az első óra stresszes volt: kiborultam egy idő után, hogy nem így képzeltem el, hogy végig autók mellett lavírozok, meg falvakban tologatom át a zebrákon a biciklit, ráadásul az egyik zebrán kiesett a vizem a kulacstartóból és elgurult, az autók meg nem indultak el, hanem mindenki megvárt, míg kitámasztom a bicajt és összeszedem a palackot. Gábor nevetett rajtam, hogy ezeken a kis apróságokon hogy ki tudok borulni, ami nekem még rosszabbul esett és akkor legszívesebben hazamentem volna, olyan elegem lett hirtelen. Az egyik szemembe ment egy bogár is, de nem egy kicsi muslinca, vagy hasonló, hanem valami nagyobb, fekete bogár, ami csípett is és kb. semmit nem láttam a jobb szememmel, miközben figyeltem a mellettem lévő autókra. Mindez azért volt, mert én még azért elég béna vagyok, legalábbis Gáborhoz (és kb. majdnem minden emberhez képest), aki gyerekkora óta biciklizik. Az egyik részen el is tévedtünk, rossz irányba mentünk, így onnan vissza is kellett tekerni és akkor már éreztük is a lábunkban a megtett kilométereket. Lassan elértük a déli partot, a szépen kiépített és biztonságos bicikliutat és onnantól elmúlt mindenféle rossz érzésem és végre élvezni tudtam a tekerést és a tájat is. Gárdonyban megálltunk ebédelni és szusszanni egy nagyot, onnan meg már csak 20 percre voltunk az autótól. A végén nagyon örültünk, hogy letekertük és Gábor is azt mondta, hogy nagyon büszke rám, minden viszontagság ellenére. (Én meg magamban azt gondoltam, hogy ő a legjobb ember a világon, mert szerintem iszonyú hisztit vágtam az út elején, amit ő nagyon jól kezelt, figyelt rám, nem nézett hülyének és meg is vigasztalt, meg tartotta bennem a lelket és azt mondta, hogy ügyes vagyok.) Az autóban hazafelé tartva megint kitaláltuk, hogy süthetnénk a kertben vacsorát. Nekem mondjuk nem volt nagyon étvágyam és később se jött meg igazán, alig ettem, de azért csináltunk finom kukoricasalátát, sütöttünk húst és sajtot. Este korán ágyba bújtunk, mindkettőnkből kivett azért rendesen a bringakör, úgyhogy aludtunk is hamar. Szuper nap volt, sok-sok ilyet szeretnék még! 💗

pihenés Gárdonyban, amikor már majdnem
 megtettük az egész kört :)

a biciklik is pihennek

csináltam meggylevest ezzel a cukormentes vaníliasziruppal,
nagyon finom lett

ezekből meg mac&cheese készült, még szerda este,
hát ez valami mennyei volt