a kaukázusink

  Talán néhányszor már említettem, hogy van a családban egy kaukázusi juhászkutya is. Gáboréknak egy tacskón és egy vizslán kívül mindig csak kuvaszaik voltak, már vagy négy és mindegyikről ódákat zeng az egész család. Aztán pár éve hozzájuk került egy kaukázusi. 8 évig volt Gábor öccsének munkahelyén őrkutya: egész nap egy ketrecbe zárva, szomorúan, magányosan... Bár őrkutya volt, de nem tudom, hogy éjjelente ki volt-e engedve a telepre, hiszen Gábor öccse is sokszor éjszakázott és azt mesélte, hogy a kutyától mindenki fél, egyedül ő nem, így állandóan be van zárva. Ő volt az egyetlen, aki beszélt hozzá és kivitte a kennelből sétálni. Más senki nem, rá se néztek, oda se szóltak, féltek ettől a kutyától... Aztán a telepen egyszercsak kitalálta a tulajdonos, hogy ez a kutya mégse kell, amúgy is öreg már. Nem tudták, hogy mi legyen vele, mire Gábor öccse rögtön mondta, hogy akkor ő hazaviszi. Állítólag olyan örömmel robbant ki a kennelből és ült be az autóba, mintha egész életében autóban utazott volna. Itthon aztán egy pillanatra sem vesztette szem elől Gábor tesóját és állandóan a nyomában volt. Lassan összebarátkozott a család többi tagjával, a szülőkkel, Gáborral és a többi tesóval is. Egyedül a gyerekekkel nem sikerült a barátkozás: amikor átjönnek, akkor a kutya hátul meg van kötve. Engem is lassan fogadott amúgy el, mondjuk velem sose volt barátságtalan, de olyan nagyon barátságos se. A kutyámat még nehezebben fogadta el, nagyon féltékeny volt rá és a kaja miatt is nem egyszer rámordult, pedig Marcipán nem akart enni a táljából. Egyszer volt olyan, még az elején, amikor még nem laktam itt, hogy nem ismert meg és akkor azt hittem, hogy meg fog harapni, olyan csúnyán megugatott. Az idegenekkel a mai napig ilyen, csak a szűk családot fogadja el, ha bárki barát, ismerős jön át, mindig megkötjük előtte, de sokan kérdezik is, mielőtt bejönnének, hogy ugye meg van kötve a kutya? 

Amiért írni akartam róla, az az, hogy az utóbbi néhány hétben elkezdett imádni engem, rohan elém, amikor hazaérek, szinte elcsúszik vagy felborul örömében, amikor meglát, a kertben is mindig a nyomomban van, elkísér meggyet szedni vagy odajön a napozóágy mellé, ha kifekszem. Szoktam neki néha finomságokat is hozni, akkor szinte vigyorog, olyat pofát vág, nagyon aranyos. És ha a "séta" szót kimondom a jelenlétében, akkor nem is bír magával, olyan lesz, mint valami táncoló medvebocs. Ha rászólok valamiért, elszégyelli magát, lesüti a szemét...egyszerűen úgy viselkedik, mintha ezer éve ismernénk egymást. 

Múlt héten volt ivartalanításon és emlőeltávolításon, mert pár csomót észrevettek rajta legutóbb a rendelőben és mesélte Gábor anyukája, hogy alig tudták elvonszolni mellőle, annyira húzott vissza és hozzá az a tekintet... Az orvos mondta a műtét után, hogy légpuska nyomát is találtak rajta műtét közben. Szegénykém, hogy milyen rohadt emberek vannak... De annak örülünk, hogy a nyugdíjas éveit meg tudjuk szépteni és öregkorára igazi családja lett, akik nagyon szeretik.

Svetlana, vagyis Szveti