félidő

  Hosszú és eseménydús hét áll mögöttem. Bár eleve nagyon fáradtan vágtam bele a hétfőbe és voltak lóti-futi napok, volt dráma is és aggódás és persze sok minden nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, azért péntekre minden kitisztult és átértékelődtek bennem dolgok. Ma a szabadnapom ellenére is be kellett jönnöm dolgozni, és ahelyett, hogy otthon kényelmesen nézném a zoom-on a sulit és délután a beadandó dolgozattal foglalkoznék, megint itt ülök bent a patikában és próbálok egyszerre több lovat megülni. 

A hetemet az újbudai bölcsiben töltöttem gyakorlaton. Nagyon jó volt, sok mindent csináltam és tanultam és most még jobban várom, hogy augusztusban kezdhessek az új helyen. Azon felül, hogy elvileg csak szemlélődnünk kellett volna a gyakorlaton és néha-néha bekapcsolódni a játéktevékenységbe, kb. mindent csináltunk, de a feladat oroszlánrésze még hátra van: a kiszemelt gyermekből kell megírni a gyakorlati naplót. Én már első nap választottam és jó sok mindent meg is tudtam az általam választott kisfiúról, úgyhogy a dolgozat megírását sem gondolom annyira nehéznek. A gyakorlat végén nagyon megdicsértek a nevelők és ötöst kaptam. Ez azért is meglepett, mert fogalmam sem volt arról, hogy osztályzatot is kapunk erre és még egy rövid reflexiót is kell írniuk rólunk. Én azt hittem, hogy csak kötelezően letöltjük a megadott óraszámot és azzal teljesítve van. De így persze még jobb volt, mert a dicséretek által kaptam egy kis önbizalmat is. Ami egyedül nem volt jó a gyakorlatban, azok az osztálytársaim voltak, akik végig aggódtak és vészmadárkodtak mindent. Mindig mindenbe belekötöttek, ezerszer megkérdeztek mindent és a sulit ócsárolták az ottani dolgozóknak, hogy milyen szervezetlen és rossz (amúgy szervezetlennek tényleg az, de azért szerintem sok jó anyagot és tanárt kaptunk már). Rám is furcsán néztek néha, mert én nem az általam választott gyermek adatlapját böngésztem órákon át (egyszer elolvastam, annyi elég volt), hanem a gyereket figyeltem inkább élőben. Meg kitalálták, hogy beszéljük át a gyakorlati tételeket, mert ők ezeket nem értik...a nevelő nagyon aranyos volt, mondta, hogy oké, fussuk át azokat, ami nem világos. Ehhez képest elkezdték sorolni sorban az összes tételt és aztán jegyzetelni. Sok tétel szerintem nagyon evidens, a nevelő is nevetett, hogy ezt nem is hiszi el, hogy ilyen kérdések vannak, és a válaszokat is úgy adta nevetve, hogy na mégis mi lehet a válasz? Pl. télen mit adsz egy egyéves gyermekre, amikor levegőzni viszed az udvarra? Sálat, sapkát, kesztyűt...és a többiek bőszen jegyzetelték ezt. Szerintem itt abban lehet a hiba, hogy vannak emberek, akik nagyon nem bíznak magukban, annyira sem, hogy azt gondolják, maguktól is tudják erre a választ. Utolsó nap beszélgettem velük és kb. letorkoltak, hogy miért fogom fel ilyen könnyen és miért gondolom, hogy nem lesz nehéz a vizsga...okééé, felőlem aztán aggódjanak annyit, amennyit akarnak.

Ami még jó volt a héten, hogy mindennap otthon voltam már kettőkor és tudtam tenni-venni, pihenni, olvasni, futni, sétálni a kutyákkal, meg elintézni a körmöst. Gábor hétfőn meglepett, mert mire hazaértem, ő elment a közeli autósboltba és a következő csodákat hajtotta végre: kicserélte az ablaktörlőmet (rosszul törölt, inkább csak kente már a vizet, esőben alig láttam ki), megszerelte a jobb oldali ablakomat (múltkor kiakadt és kiderült, hogy az egész taccsra ment, most viszont teljesen új), kicserélte a jobb oldali napellenző tartókáját, illetve a csomagtartó teleszkópját (pár hete ment tönkre és nem maradt meg fent, fogni kellett pakoláskor), és ha ez még nem lenne elég, akkor a kesztyűtartóra is vett egy új kilincset (ez meg folyton kiesett). Szóval a fennálló kis hibák 80%-át megcsinálta nekem, úgyhogy én nem is tudtam elég hálás lenni. Persze ígértem cserébe mindent, fűt-fát, süteményt, sőt, az egyik ajándékát is odaadtam, amit a születésnapjára vettem, pedig az még odébb van. Persze nem ezért csinálta, ezt én is tudom, hanem azért, mert nagyon szeret (és már nem bírta nézni, hogy amortizálom az autót és csak odázom a kis hibák javítását). Ennek ellenére aztán elég zűrös hetünk volt, magunkhoz képest sokat veszekedtünk, ami nem volt jó. Persze már helyreállt a béke, de nem mondom, hogy nem voltak nehéz napok. 

Ezeket leszámítva történt még valami olyan, ami engem megrendített és két napig izgultam rajta. Ezáltal átértékelődtek dolgok és azon gondolkodtam, hogy tényleg a paprika ára a legfontosabb, meg tényleg hagyom elrontani a napomat egy-egy bunkó vevő miatt, tényleg a pénzen izgulunk folyton, meg hogy mi-hogy lesz majd?? Tényleg számít ez a sok-sok apróság és miért nem annak örülünk, hogy jól vagyunk, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást, hogy itt lehetünk? Miért kerülünk sokszor abba a spirálba, hogy csak pörgünk azon, ami nem jó, miközben alapnak vesszük a tengernyi jó dolgot, amiért hálásnak kellene lennünk? 

Az történt ugyanis, hogy egyik munkatársam, aki amúgy a legaranyosabb, aki a legközelebb áll hozzám és akit a legjobban ismerek a patikából, hazaérve rosszul lett a nyaralásból. Illetve már a nyaraláson se érezte jól magát. Bejött aztán dolgozni, de nagyon dekoncentrált volt és fájt a feje, nem volt semmi ereje. A főnököm találkozott vele és mesélte, hogy olyan volt, mintha nem is ő lenne. Végül éjjel bementek a sürgősségire, ahol csináltak neki egy koponya CT-t, amin valami nagyon nem jót láttak és közölték vele, hogy már másnap tolják a műtőbe. A helyzet nagyon aggasztó volt: vagy tumor vagy vérömleny. Ennél többet nem tudtak mondani, fel kellett nyitni, hogy lássák, mivel van dolguk. Én egész pénteken csak rá gondoltam, állandóan néztem a telefont, hogy van- e már hír róla. Délután hívott a főnököm, hogy szerencsére "csak" egy vérömleny volt, amit leszívtak és elállították a vérzést. A kollégám jól ébredt és azóta is (a helyzethez képest) jól érzi magát. Most még egy hétig a kórházban marad, utána mehet csak haza, ha minden rendben lesz vele. Azóta is nagyon sokat gondolok rá.

Szóval ezért vagyok ma itt, a munkahelyen, ugyanis elviszem a napjainak egy részét, aminek nem örülök, de mi mást tehetnék?