újratervezés

  Augusztus vége nem kevés meglepetést tartogatott számomra, úgyhogy egyelőre újratervezek. Mégsem kezdtem el dolgozni a bölcsődében, az utolsó nap történtek bizonyos események, amik mindent megváltoztattak, így abban maradtunk, hogy majd legközelebb... Az okáról még nem szeretnék írni, nem érzem késznek magam hozzá. Lényeg a lényeg: az élet átírta a tavasz óta szinte biztos terveimet. Nem estem amúgy kétségbe, persze én a pénzen mindig aggódok, főleg ezekben a baljós időkben, de nem érzem azt, amit korábban gondoltam, hogy éreznék, ha ilyen történne velem. Most egyelőre egy heti 30 órás állást sikerült megcsípnem a patikában, ahol régen dolgoztam, de nem a régi beosztásomban, hanem home office-ról van szó és a weboldallal kell napi 6 órában valamit bohóckodnom. Viszont, már annyit voltam itthon augusztusban, egészen pontosan 4 hetet, hogy már nagyon mehetnékem van, nem tudom mennyire fog nekem bejönni az itthoni munka. Tudom, nekem semmi se jó, de tényleg! A patikában a home office tűnt a legcsábítóbbnak, most meg, hogy ez lesz, már inkább nem ülnék itthon...saját magamon kiigazódni sokszor nekem is fejtörést okoz. Na azért annyira nem vészes a helyzet, nem vagyok szomorú vagy ilyesmi, csak hát új helyzet és még egyelőre nem tudom, hogy nekem pl. az itthoni munka nem fog-e befordulást, rossz kedvet okozni...mondjuk a patikai kiszolgálásnál biztos, hogy jobb, a bölcsődénél viszont rosszabb. It is what it is.

Egyébként elég sok minden jó mesélnivalóm lenne, élmények, tervek...de sajnos az egyik legfontosabb dolog nagyon rányomja mindenre a bélyegét: tudom, hogy a kutyám nemsokára meg fog halni. Szerintem már nem lát, mindkét szemére hályog ereszkedett, egész nap csak fekszik, alszik, amikor felébred, akkor nem tud felállni, csak segítséggel tud a vizes tálhoz menni. A kajáját, gyógyszereit nem lehet beleszuszakolni, ezért a gyógyszereit már igazából nem is kapja egy ideje. Szerencsére valami fincsi konzerv vagy virsli, sonka, májas azért lecsúszik neki reggel és este. Ma szerintem főzök neki valami táplálót, mondjuk rizses húst, mégse csak sonkán és párizsin éljen (az mondjuk mindig öröm, amikor ezeket a falatokat kicsit lelkesen elveszi a kezemből). Sokat ülök mellette a fűben és simogatom, biztos érzi, tudom, hogy érzi, de nem nagyon reagál a simire sem. Nekem a szívem szorul össze, ahányszor csak meglátom és naponta többször elsírom magam. Nagyon nehéz ez az időszak. Hétvégén annyira rossz bőrben volt, hogy már gondolkoztam azon, hogy a héten kihívom az állatorvost, hogy altassa el, de aztán tegnap a sonka után olyan aranyosan négylábra állt, hogy megint éreztem egy kis reményt és hogy még korai lenne. Olyan nehéz ezt meghatározni, nem tudom mekkora a fájdalma, mennyire lát és mennyire nem (szerintem szinte semmit), mennyire rossz a kedve (úgy tűnik, eléggé), mennyit érzékel még a külvilágból. De közben mi van, ha kijön az orvos és pont aznap megint egy kicsit jobb passzban van? Viszont feleslegesen sem akarom, hogy szenvedjen, csak azért, mert én nem merem kihívni az orvost...örgödi kör. Azt már megbeszéltük Gáborral, hogy a nagy fenyő alá fogjuk temetni, a kertbe, de én már a gondolattól elsírom magam. Nem tudom, hogy hogyan fogom ezt átvészelni lelkileg és mikor fogom tudni meghozni a felelős döntést. 

tavalyi kép