Kis galaxis: hosszú hét, hosszú poszt

Aztán egyébként onnantól, hogy Gábor is elment szabadságra, nagyon felpörögtek az események és jó sok mindent csináltunk az elmúlt egy hét alatt.

A múlt hétvége pl. azzal telt, hogy Gábornak születésnapja volt és bár én szombaton suliban voltam (végre élőben), azért délután/este ünnepeltünk kicsit, átjött az egyik haver is, iszogattunk, sütiztünk, ajándékoztunk.

Vasárnap reggel megbeszéltük, hogy csinálunk valamit. Valahogy úgy elszaladt ez a nyár, hogy nem volt túl aktív vagy eseményekben gazdag. Máskor, régebben összevissza járkáltunk, utaztunk, most viszont az olaszországi nyaralást emlegettük az egyetlen nyári emléknek és az is inkább májusban volt már. Nagyon mehetnékünk volt, de messzire nem akartunk menni, így abban maradtunk, hogy elmegyünk bicikilzini a Dunakanyarba. Kismarosig mentünk le autóval, ott kikaptuk a bicajokat és eltekertünk Zebegénybe. Az eleje kicsit döcögősen indult a részemről, mert Gábor úgy rakta vissza az első kerekemet és az első féket, hogy azt éreztem, nem jó. Nyikorgott is, de mivel szerszám nem volt nálunk, ezért inkább kikapcsolta az első fékemet, a hátsó úgyis tökéletesen megfogja a bicajt, ha akarom. Én ennek nem örültem, végig féltem, hogy el fogok esni, vagy nem tudok majd jól fékezni, ráadásul valahogy nem éreztem azt, hogy olyan szépen simán, gördülékenyen suhanna a bicajom, ahogy szokott, hanem kicsit azt éreztem, hogy nehezebb tekerni. Melegem is volt, és Nagymarosig a bicikliút eléggé göröngyös meg döcögős, ettől is ideges lettem, hogy rázott végig az út. Tudom, hogy nyafogtam, de egyszerűen semmi nem volt jó, nem éreztem jól magam, Gábor mondta, hogy akkor forduljunk vissza. Én végül adtam még egy esélyt az egésznek, és Nagymaros után jobb is volt az út, meg visszamenni se akartam, szerettem volna eltekerni Zebegényig, csak hát a hiszti, na... Végül persze elértük Zebegényt, de ott derült ki, hogy az autóban felejtettük a bicikliláncot, így végül úgy sétáltunk a faluban, hogy toltunk a bicajokat magunk mellett. Ettünk egy finom rétest, itt található ugyanis az ország egyik legjobb rétesezője, a Monarchia Rétesház, tiszta szívből ajánlom, ha erre jártok, nem érdemes kihagyni! Utána elmentünk még egészen az erdő széléig. Áll ott ugyanis egy takaros kis házikó, régebben gyakran jártam ide a lányokkal és mindig nagyon jól éreztük magunkat. Ezután visszamentünk a bringaútig, hogy eltekerjük Kismarosra. Ez már jobban ment, főleg, hogy Zebegényben Gábor kért egy bácsitól szerszámokat és megcsinálta a fékemet, meg a kerekemet is, így újra nyugodtan tudtam tekerni. Visszafelé már csak az volt a bajom, hogy nagyon tört az ülés, elszoktam a biciklizéstől. De szuper érzés volt visszaérkezni az autóhoz és ledobni a cangákat, az idő közben nagyon rágyújtott, volt vagy 35 fok, ha nem több. Kismaroson van Gábor egyik kedvenc helye, a Patak Vendéglő, pont a kisvasút végállomásánál, így amikor ott járunk, biztos, hogy beülünk oda enni. Most se volt ez másképp, szerencsére kaptunk szabad asztalt, pedig most is teltház volt. Nagyon finomat ettünk és már csak nevettünk a kezdeti szerencsételkedéseimen, de azért megbeszéltük, hogy a Balatont nem idén fogjuk körbetekerni.

Másnap tartottuk Gábor családi szülinapozását, én készültem mindennel. Még előző este meg akartam sütni a tortát, de mivel 7 körül értünk haza a biciklizésből, én olyan hulla voltam, hogy már csak zuhanyozni és ágyba bújni volt erőm. Még soha nem csináltam aznap tortát, amikor az ünneplés volt, mert ugye általában egy éjszakát jó, ha áll a torta a hűtőben, de most másként történt. Végül nem is volt amúgy baj, csak fél 11-re lettem kész vele és délután 3-ig állt csak a hűtőben, de szerintem így még jobb volt, mintha előző este csináltam volna. A vendégeknek lasagne volt a menü, Gábornak ugyanis ez volt a kívánsága. Ebbe ő is besegített azért, mert én egész délelőtt meg sem álltam és két tepsivel kellett készülni, így közös volt a munka és biztos ennek köszönhetően lett isteni finom, mindenki legalább kétszer szedett. Aznap aztán még itt aludtak a gyerekek is, ami nem volt annyira zökkenőmentes, de azért jó volt, hogy itt voltak. Estére közös mozizást terveztünk popcornnal és jó sok gumicukorral, de fél órába telt a kislányt meggyőzni, hogy ne azt nézzük, amit ő a fejébe vett (valami sorozatot, amit ő már látott), aztán meg olyan nyafka lett, hogy az egész kínálatra rázta a fejét anélkül, hogy tudta volna, mi miről szól. A végén azt mondta, legyen akkor Harry Potter, ebbe mi is belementünk, de csak úgy, hogy állították: ők már látták az összeset az ötödik részig. Jöjjön akkor a hatodik rész, de persze 3 perc után ki kellett kapcsolni, mert féltek (szerintem a többit se látták). Utána megint 20 perc szenvedés jött, mert semmi nem tetszett, amiket nézhettünk volna. Végül a Szörnyecskéket választottuk, ezt mi is gyerekkorunkban láttuk utoljára és én speciel nagy rajongó voltam, még Gizmo plüssöm is volt (de kár, hogy már nincs meg). De itt is kitalálták, hogy félnek, úgyhogy végül ez is félbemaradt, a végén valami nagyon kicsinek szóló mesét néztünk, amin én el is aludtam. Aztán persze egész éjjel alig aludtam, mert a kislány mindenképpen a mi ágyunkban akart aludni és bár arról volt szó, hogy nem fog, mert úgy nem férünk el, Gábor végül mégis engedett neki, miután én elaludtam. Aminek persze az lett a vége, hogy egész éjjel rúgdosott és minduntalan arra ébredtem, hogy már az ágy legszélén fekszem és mindjárt leesek. Szerintem egy kicsit baj, hogy ráhagyják az erőszakos természetét és a végén mégis mindig az van, amit ő akar. Egyedül Gábor anyukája karakán, vele nem is szokott ellenkezni a kislány, de Gábort tényleg mindenre ráveszi, nem tud neki nemet mondani, még akkor se, ha előre megbeszélünk valamit. Kicsit kiskirálynak érzem a családban, de hát végül is ez van, nem az én gyerekem.

Reggel indultunk nyaralni. Már nagyon vártuk ezt mind a ketten, ez az utazás volt Gábor egyik szülinapi ajándéka a részemről: 3 nap Zala megyében, a Kis-Balatonhoz közel, Misefán. Már az elején izgalmasan, de nagyon jól indult, ugyanis én vezettem. Átvergődtem magam a városi forgalom, ez kb. egy óra volt. Utána pedig a hetes úton mentünk végig, Velence, Székesfehérvár, Veszprém és a többi. Nagyon élveztem, már egyáltalán nem izgulok vezetés előtt és közben sem. És végig jól is ment, Gábor talán egy-két alkalommal szólt csak, hogy mehetnék kicsit lassabban. Keszthelyig vezettem, ott megálltunk ebédelni. Utána pedig visszaültünk és egy félórás út után meg is érkeztünk Misefára. Összesen kb. 270 km-t vezettem, cirka 4 óra alatt, nagyon büszke voltam magamra érkezéskor.

Szerintem amióta együtt vagyunk és utazgatunk, most először csalódtuk a szállásban. Egy kastélyszállóba foglaltam 2 éjszakára, reggelivel. Szeretem az ilyen helyeket, többször voltunk már kastélyban, eddig mind nagyon szuperek voltak. Hát ez nem. Már azzal kezdődött, hogy egy jó alapos felújítás ráfért volna a helyre. A fürdőszoba kifejezetten nem volt szép, a kád csupa vízkő. A falak gipszkartonból voltak, így kb. minden szó áthallatszódott a szomszéd szobából. Fürdőszobai piperecuccokat nem kaptunk, egyedül szappan volt kirakva, pedig a szolgáltatások között szerepelt a tusfürdő és sampon is, ahogy szerintem kb. minden helyen. Nem kaptunk köntöst sem, az csak a lakosztályhoz járt (ilyen helyen se voltunk még, eddig mindig kaptunk a szobához). Volt biliárd, de csak egy órára lehetett haszálni, utána fizetni kellett volna a további használatért, bár egész nap a kutya sem haszálta. Mi az egy órát azért igénybe vettük, de egy vicc volt: olyan rossz helyre tették az asztalt, hogy vagy a faltól, vagy a tévétől vagy a fogastól nem lehetett rendesen elhelyezkedni a lövéshez. A végén már csak röhögtünk azon, amilyen pózokban fogtuk a dákót. A kaja színvonalon aluli volt, még szerencse, hogy csak reggelire fizettünk be, mert szerintem a vacsora is hasonló minőségű lehetett. Ráadásul aki csak reggelit kért, azt egy belső helyiségben ültették le fix asztalhoz, ahol a villanyt se kapcsolták fel, így tök sötét volt, ezen is röhögtünk a végén. Aki pedig félpanziót igényelt, a gyönyörű, napos téli kertben ehetett, ahol még a teríték is szebb volt. Ezen kívül azt éreztem, hogy mindenért ránk szólnak, ezt nem szabad, oda nem lehet menni, a sört nem lehet kivinni, amazt nem lehet behozni stb. Kicsit idegesítő volt már a végére. Na és kicsekkoláskor még kifizetettek egy "parkfenntartási hozzájárulást" vagy mit, 2.500,- forintot. Úgy lefagytunk, nem azért, mert nem volt nálunk ennyi pénz, hanem mert mi ez a lehúzás? Amúgy is annyit fizettem, amennyit télen a Mala Gardenben fizettem volna, ami egy négycsillagos, luxus hely...ezeknek meg még extra összegeket van arcuk elkérni. Tegyék bele a szállás költségébe és kész, nem? Magyarázkodott a recepciós, hogy hogy nem tájékoztatott minket erről becsekkoláskor a másik kolléga??, de én ezt honnan tudjam? Mindenesetre kifizettük, de nagyon rossz szájízzel jöttünk el. Utána olvastam a booking-on, hogy mások ugyanígy felháborodtak ezen, kár, hogy nem olvastam el hamarabb. Mindegy, ide biztos nem jövünk többet és nem is ajánljuk senkinek.

Na de! A szállást leszámítva nagyon jól éreztük magunkat. Első nap, mivel későn is érkeztünk és el is fáradtunk, csak a medencében voltunk, meg sétáltunk a környéken. A szállástól nem olyan messze volt egy szép tó, annak a partján ücsörögtünk sokáig, romantikus hangulatban és végre minden olyan letisztult, csendes és tiszta volt. Második nap elmentünk a Kis-Balatonhoz és megnéztük a Kányavári fahidat, utána pedig sétáltunk a nemzeti parkban, nagyon szép volt. Később átautóztunk Zalaegerszegre, ott mondjuk nem volt sok látnivaló és közben az idő is nagyon befűtött, így délutánra visszamentünk a szállásra és a fennmaradó napot a medencében töltöttük, meg napoztunk. Vittünk hideg vacsorát a Lidlből, de úgy csempésztük be, nevettünk is, hogy lehet lecsekkoják majd a táskánkat a recepción, mint a Zimmer Feriben. Utolsó napon fél 2-re volt foglalásunk Dörgicsére, a Kaáli Autó-és Motormúzeumba, ez Gábor nagy kívánsága volt, mellesleg engem is érdekelt. Előtte tengtünk-lengtünk, krúzoltunk a Balaton partján, megnéztük a fenti falucskákat, fagyiztunk. A kiállítás női szemmel is nagyon érdekes volt, járt hozzá egy másfél órás tárlatvezetés és tényleg iszonyú ritka példányokat lehetett megtekinteni szuper állapotban. Ez a gyűjtemény ugyanazé a Kaáli professzoré, akit a lombikgyerekek atyjaként is emlegetnek, úgyhogy a kis zseni bácsi sok másik hobbija mellett eme tevékenységéről is meg lehetett tekinteni egy emlékfalat. Kaáli professzor sajnos nem volt jelen, néha részt vesz a szerencsésebbek tárlatvezetésén, de most nem tartózkodott a rezidencián. A kiállítás után ebédeltünk egy jót a Zsindelyes Étteremben, majd meg se álltunk hazáig. Szuper kis kiruccanás volt, nagyon hiányzott már mindkettőnknek egy ilyen kis kettesben eltöltött pár nap.

Azóta meg megint belecsaptunk a lecsóba, tegnap megint ügyeket intéztem bent és Gábor elkísért, meg bevásároltunk, holnapra ugyanis vendégeket várunk, ma pedig ugye minden zárva van. Gábor ma dolgozik, én tanulgatok itthon. Elvileg jövő héten még lehet, hogy elmegyünk valahova 2-3 napra, de az is lehet, hogy nem lesz belőle semmi, mert orvoshoz is megyek és a belépő papírjaimat is intézni kell, majd hétfőn kiderül minden. Mondjuk akár csak egy kétnapos kis utazás is jól esne valahová, aztán úgyis kezdődik a szeptember és a nagybetűs munka.