Köztem és a kutyám között egy nagyon különleges kapcsolat volt. Ez biztos azért is volt így, mert ő egy nagyon különleges kis lélek volt.
Eleve úgy fogadtam őt örökbe, hogy abban az időszakban nem is akartam kutyát. Ugyanis az előtte való évben tűnt el az a kutyám, akit korábban örökbefogadtam (az exemék kertjéből tűnt el, én dolgozni voltam és munkából hazatérve azzal fogadtak, hogy a kapu kinyílt és a kutya nincs meg, ellenben senki nem kezdte el keresni). Szóval én ezután (és kb. fél év sikertelen keresés után) döntöttem úgy, hogy akkor önkénteskedni fogok annál a menhelynél, ahonnan ezt a kutyát (Burkusnak hívták) örökbefogadtam. Már jóideje jártam ki a menhelyre besegíteni, amikor egyik nap egy kutyát találtak a kettes metró Pillangó utcai megállójánál. Tél volt, hó és ez a kutya a sínek mellett feküdt. A metrószerelvények vezetői azt az utasítást kapták, hogy ezért ne álljanak le, csak lassabban menjenek el a kutya mellett. A szerencse azonban az volt, hogy az egyik metrón pont ennek a menhelynek az egyik vehemens önkéntese utazott, aki meghallotta a kutya sírását, amikor a megállóban dekkolt a szerelvény. Leszállt és ki akarta menteni onnan a kutyát. Mikor leugrott a sínek mellé, a metró dolgozói kénytelenek voltak áramtalanítani és innentől kezdve addig nem is járt a metró, amíg épségben fel nem került a kutya és az önkéntes (meg még az a pár ember, aki szintén leugrott segíteni). Így indult az én kutyám története. (Vagyis utólag kiderült, hogy korábbi előzményeket is tudunk, pl. hogy szegénykém az Illatos úti ebrendészeti telepen is nem keveset dekkolt, onnan valaki örökbe is fogadta, de folyton megszökött és végül itt kötött ki a Pillangó utcánál, a volt tulaj vissza is akarta kapni, de a menhely perrel fenyegette, így végül egyszerűen lemondott róla.)
Én a menhelyen találkoztam ezzel a kis tüneménnyel, aki már első ránézésre levett a lábamról, annyira kedves volt. Sokan hívták akkor csíkos meg tigriscsíkos kutyának, páran azt is mondták, hogy csúnya. Nekem már akkor is valamiért a legszebb volt mind közül. A többi kis árvát is lelkiismeretesen elláttam bent, sétáltam velük, szocializáltam őket, ment a pórázhoz szoktatás, a szépen evés megtanulása stb, de ennél a tigriscsíkos kutyánál mindig több időt bent töltöttem és vele mindig egy picivel hosszabbat sétáltam. Eltelt pár hónap, amikor már éreztem, hogy kötődök hozzá és a többi önkéntes is mondogatta, hogy Metrónak én vagyok a kedvenc önkéntese és én is úgy szeretem őt, nem akarom esetleg hazavinni? Ekkor még elvetettem az ötletet, de aztán szép lassan bekúszott a mindennapi gondolataimba. Végül elhatároztam, hogy hazaviszem. Ezt úgy döntöttem el, hogy gyakran jöttek örökbefogadni szándékozók szétnézni a menhelyre. Ilyenkor be kellett őket vinni a kennelsorra, hogy meg tudják nézni a kutyákat. Amelyik kutyus megtetszett nekik, arról aztán kellett mesélni, hogy milyen a személyisége, milyen családba lenne való, mit szeret, mit nem szeret...és persze kihozni őt a kennelből, hogy tudjanak az érdeklődővel barátkozni. De Metrót sose akartam mutogatni. Volt, hogy a kennele elé álltam, meg olyanokat mondtam, hogy ő túl nagy, ő nem való ide/oda stb. De amúgy ettől függetlenül is általában átszaladt rajta az emberek szeme, hiszen valóban nagyméretű volt és a többség szemében csúnya (tényleg nem volt egy habosbabos, fluffy kiskutya, amit a többség keresett). Aztán rászántam magam és beszéltem a menhely vezetőjével, hogy én esetleg hazavinném Metrót, ha azok után még odaadná nekem, hogy Burkust elveszítettem. Nagyon örült neki, mondta, hogy vigyem nyugodtan, szívesen bízza rám. Így történt, hogy egy nyári napon érte mentünk és Metró számára a kennelajtó nem csak egy séta idejére, hanem örökre kinyílt.
Az elején még apukámmal volt otthon sokat, én akkor még egyetemre jártam. Apukám akkor már beteg volt és nem sokat dolgozott, így többnyire otthon tévézett és a kutyának is mindig volt társasága. Aztán sajnos ugye apukám is meghalt. Ekkor költözött be hozzám az akkori barátom és utána így éltünk egy ideig. Akkor már végeztünk az egyetemmel és mindketten dolgozni jártunk. Nagyon szerettük mind a ketten Metrót, a pasim is teljesen odavolt érte. Amikor végül végérvényesen szakítottam vele és elköltözött, az a kutyát is nagyon megviselte, mert kb. ugyanannyira szerette a kutya őt is, mint engem. Ekkor jött életem egyik legnehezebb időszaka. Én is és a kutya is a padlóra kerültünk. Nem nagyon szeretek erről az időszakról beszélni, mert nagyon rossz volt, még a hangulatát se szeretem felidézni. A kutya állandóan szomorú volt, kicsit agresszív is lett a séták alatt más kutyákkal, ami addig nem volt rá jellemző. Minden egyes nap szétszedte a lakást, mire én hazaértem a munkából. Valamit mindig széttépett, bepisilt, ugatott és sírt (a szomszédok feljelentettek), még a hűtőt és megtanulta kinyitni, amit szétkapart és kis híján tönkre is tett (hiszen órákon át nyitva maradt az ajtaja). Én nem tudtam ekkor segíteni rajta, hiszen saját magamon se tudtam. Depressziós voltam, gyógyszert szedtem, a Kútvölgyibe jártam pszichiáterhez. Az életem egy nulla volt: nem voltak körülöttem emberek, se szülők, se család, se barátok, a nővérem akkor épp babázott (és amúgy se ő a gondoskodás bajnoka), szóval nem foglalkozott velem. Közben rengeteget dolgoztam és reménytelenül szerelmes voltam Marciba. Így teltek a napjaim: munka, sírás, alvás. Heteken, hónapokon keresztül. Egyetlen egyszer kerültem olyan állapotba, amikor a padlón fekve sírtam órákon át, hogy az öngyilkosság valós alternatívának tűnt. Olyan élmény volt, mintha egy másik életben lettem volna. Teljesen valóságosnak láttam, hogy meg tudom tenni és nem is ijesztett meg annyira, amennyire ép elmével megijesztene. (Ekkor még nem szedtem a gyógyszert, az később volt.) Abból a dimenzióból aztán két dolog rántott ki: az egyik, hogy Marci csöngetett nálam a kaputelefonon, pedig nem volt megbeszélve, hogy átjön. Szerintem ez valami isteni sugallat volt. Iszonyú mérges volt rám, betolt a zuhany alá, kijózanított. Ott maradt velem pár órát, majd amikor megbizonyosodott arról, hogy visszazökkentem, hazament. Akkor tényleg jobban voltam egy fokkal és az nyilallt belém: ha megölöm magam, mi lesz a kutyámmal, ki fog gondoskodni róla, normális vagyok én?? Innentől mentem el orvoshoz, kezdtem el gyógyszert szedni. És erre rá pár hónapra döntöttem úgy, hogy a kutyám életét és a saját életemet is jobbá teszem. Ekkor iratkoztam be kutyaiskolába és sokkal többet és tartalmasabban foglalkoztam vele. Tudom, hogy ez mindkettőnk terápiája volt egyben. És azt is tudtam, hogy engem igazából ő mentett meg.
Ezután kezdtem felépíteni egy új életet magunk számára. Eladtam azt a lehangoló lakást, elköltöztem, programokat szerveztem magamnak, sokkal több és tartalmasabb időt töltöttem Metróval (innentől kezdődtek a mindennapi, hosszú városligeti vagy margitszigeti séták). Elindultam az önismeret útján is, rengeteg könyvet olvastam, állandóan pszichológiai előadásokra jártam, még pszichodrámára is beiratkoztam. Marcival átalakult a kapcsolatunk. Tudtam, hogy szeretem, de valamennyire megtanultam a helyén kezelni ezt és nyitottam mások felé, voltak rövidebb kapcsolataim, randizni jártam.
Egyik nap arra értem haza munkából, hogy Metró a padlón feküdt, nem tudott lábra állni, a szemeit nem tudta lecsukni, a szemgolyói ide-oda jártak, idegrángásai voltak. Felkaptam és a három sarokkal lejjebbi állatkórházba siettem vele. Napokig jártunk vissza infúzióra, kezelésekre. Kölyökkora óta epilepsziás volt, de mivel 1-2 évente fordult csak elő valami kisebb roham, ezért minden orvos azt mondta, hogy ezzel nem kell foglalkozni, nem kell gyógyszerezni. Hát, ebbe a nagy rohamba viszont majdnem belehalt. Innentől kezdve szedett élete végéig folyamatosan gyógyszert és jártunk minden évben kontrollra. És ez a roham azért is volt vízválasztó, mert Marci azt mondta, hogy ha szeretném, bevihetem magammal dolgozni, csak hogy ne legyen otthon egyedül, ha megint történne egy ilyen. Úgyhogy Metró innentől kezdve hivtalosan is munkakutya lett. Iszonyú lelkesen kelt minden reggel és készült velem együtt. Sorakozott az ajtónál, hogy induljunk dolgozni. Mindennap 30 percet sétáltunk, mire megérkeztünk a munkahelyre. Ott aztán lekuporodott a helyére és várta a vendégeket. A kávézó sztárja lett, minden törzsvendég és kisgyerek imádta, mindenki fotózkodott vele, sétálni vitte. Ha néha egy-egy nap valamiért nem vittem be, ami nagyon ritkán fordult elő, akkor rögtön kereste mindenki, hogy hol van, meg hogy "jaj csak a kutya miatt jöttem be egy kávéra". Tényleg imádta mindenki. A munkaidő vége előtt 10-15 perccel már fészkelődött, mert tudta, hogy lejárt a műszakunk, megyünk haza. Egyszerűen imádta azt az életet, hogy ő "dolgozni" jár, egész nap emberek között van, neki dolga van. A kávézó után ugye állatkórházakban dolgoztam és oda is elkísért, ugyanis azok is állatbarát munkahelyek voltak. Az Állatorvosi Egyetemre viszont nem szeretett járni, biztos a közeg és a szagok miatt, meg én azt is gondolom, hogy érezte rajtam, hogy szorongva járok be oda mindennap, így ő is szorongott. A másik rendelőbe utána nem hordtam már Újpestre, mert ott csak 4 órát dolgoztam és közben már együtt laktunk Gáborral, így általában vele volt addig otthon. Később, az állatpatika megint egy jollyjoker volt neki is: oda megint járt velem mindig és ott is mindenki nagyon szerette őt. A legvégén azonban már sokszor nem vittem magammal, mert sajnos már előfordult, hogy nem tudott lábra állni és az autóba is nehezen szállt be. Mi meg közben kertes házba költöztünk, ő pedig egész nap a kertben sütkérezhetett és amiatt se kellett aggódnom, hogy egyedül van, mert valaki mindig otthon volt vele.
Sose felejtem el, mennyire szeretett utazni, kirándulni, túrázni! Leggyakrabban a Dunakanyarba jártunk, de emellett mindennapos volt a Városliget vagy a Margit-sziget. Gyakran jártunk a Tabánban is és egyszer-kétszer a Hajógyári-szigetre is kimentünk. Meg persze fel a Normafára és a Budai-hegyekbe. Nyaralt velem a Balatonon és Horvátországban is. Túráztunk az olasz Dolomitokban, az osztrák hegyekben, a szlovák Tátrában. Annyira szerette ezeket a kalandokat! Sose felejtem el, ahogy megy előttem boldogan az ösvényen és 20-30 másodperceként hátranéz rám: "gazdi, ugye jössz, ugye itt vagy mögöttem??" Az egyik olasz túrán, amikor a Piz Boét akartuk megmászni, egy ponton nem tudott tovább jönni, mert iszonyú meredekké vált az út és létrán kellett egy darabon mászni. A túravezető felvette volna a 28 kilójával együtt és felvitte volna, de iszonyú hisztiben, kapálózásban tört ki. Én is megpróbáltam, de ugyanazt csinálta. Nem mertünk elkezdeni mászni vele a létrán, mert akár le is eshettünk volna, így a csapat tagjai és a többi kutya tovább ment, mi ketten pedig visszafordultunk a legközelebbi menedékház felé. Úgy nézett akkor rám, olyan szemekkel...de azt éreztem, kit érdekel a Piz Boé csúcsa, az a lényeg, hogy itt vagyunk az olasz hegyekben, te meg én, micsoda élet ez!
Nagyon szerettem őt, nem tudom elégszer leírni és elégszer elismételni. Tudom, hogy nem volt mintakutya, tudom, hogy nem volt egy problémamentes jószág. Voltak hibái, ugyanúgy, ahogy nekem is, de azt hiszem, együtt minden akadályt leküzdöttünk és azt gondolom, hogy szép életet tudtam adni neki. Cserébe én egy olyan társat kaptam 14 évre az ő személyében, aki a maga módján szintén gondoskodott rólam és aki úgy szeretett engem, mint abban a 14 évben senki más.
Én is hiszem, hogy vannak különleges találkozások nemcsak ember és ember, de állat és ember között is. A mostani kutyusunkat is úgy 'találtam', hogy valaki már 'őrizte' (akivel egyébként nem állt szóba), a főútról leterelve a menhely felé, ahonnan kiszökött. Nagyon rossz passzban voltunk már egy ideje, két év alatt meghalt 3 szülőnk, és amikor végre rászántuk volna magunkat egy nyaralásra, hátha segít, aznap reggel az előző kutyusunk...
VálaszTörlésSzóval a történet lényege, hogy eszem ágában sem volt aznap menni sehova abban az esőben, de jött egy érzés, hogy induljak vásárolni. Hát jó, úgysincs más dolgom. De ne menjek a legrövidebb úton hazafelé, hanem kerüljek a másik irányba. Aztán mikor elmentem arra, jött egy érzés, hogy forduljak le a földút felé. Na itt már kezdtem megkérdőjelezni a józan eszem abban a lucskos mocskos időben :), de rászántam magam. Ott volt ő csurom vizesen, és amikor meglátta az autót, bejött elém az útra, és mikor megálltam egyértelművé tette, hogy ő bizony beszállna...
Ennek már 4. éve, és igen, ő egy tündérbogár, imádjuk, a kedvességével, szeretetével, őszinte odaadásával helyretette a lelkivilágunkat :)
Az jutott még eszembe, hogy ezeket szokták véletlennek hívni, de azért nem érdekes, hogy annyi év után épp most jön a babád, mikor eltávozott a kutyusod? :) <3
VálaszTörlés(a tabletta szedését sikerült abbahagynod azóta? )
Én is abszolút hiszek a sorsszerű találkozásokban és szerintem a tiétek is egy ilyen történet. Biztos nem véletlenül mentél arra aznap az eső ellenére vásárolni, aztán pedig a földutat választottad...örülök, hogy egymásra találtatok és pótolni tudta a korábbi veszteségek után maradt űrt. :)
TörlésSzeretnék hinni benne, hogy az én történetem se véletlen és a kutyám addig kísért engem az életben, míg el nem jutottam oda, ahová régóta vágytam. Persze ennél sokkal jobb lenne, ha itt lehetne velünk és találkozhatna a kisbabánkkal...
(Ó, persze, ez nem volt egyértelmű az írásomból, de nem is szedtem sokáig, összesen talán fél évig. Ez a sztori jó régen volt, még 2013-ban vagy 2014-ben. Két okból hagytam abba a szedést, egyrészt tompultságot okozott, nem tudtam sírni, de örülni se, másrészt a terápián a pszichiáter lelki erőtlenséggel diagnosztizált és ezzel nem értettem egyet, mert bármi vagyok, csak lelkileg erőtlen nem. Így magamtól letettem a francba, nem is fokozatosan, ahogy kellett volna, hanem egyik napról a másikra.)
Köszönöm, hogy megosztottad az életed ezen részét. Én megsirattam már Metrót amikor írtál róla, hogy beteg és nem tudsz dönteni, akkor is, amikor elment, és most is. Milyen jó, hogy neked jött az életedbe ez a drága lélek és melletted volt a nehéz időkben is, egy kutyusban nem lehet csalódni, és neki is, hogy te jöttél az ő életébe, és olyan szeretet és odaadást és törődést kapott tőled, ami őt boldoggá tette. Szerintem is szép volt, a képek, amiket mutattál itt, bennem mindig ezt a gondolatot hozta, különlegesen édes arca volt, még idősen, őszen is. A fájdalom biztos mindig érkezni fog akkor, amikor eszedbe jut, mert egy társ volt, aki az életedben melletted volt, ott volt veled örömben, bánatban, mindig kísért az utadon. Bár nem pótol senki senkit, a gyermeked jötte majd csökkenti a hiányát, és csendesedni fog a fájdalom, de az biztos, hogy mindig ő lesz a te Kutyusod, a szívedben. Szeretettel gondolok Rád. :)
VálaszTörlésKöszönöm Betty a kedves és vigasztaló szavakat, igazán jól esnek. És azt is köszönöm, hogy Te is szépnek, édesnek láttad őt. :) Nagyon édes volt az életben is, aki ismerte, mind szerette, mindenkit levett a lábáról.
TörlésKöszönöm, örülök, hogy tetszett az írás még annak ellenére is, hogy nem vagy kutyás. :)
VálaszTörlés