itt vagyok a finish-ben, de mindennap sírok

  Nagyon várom a babócát, de nagyon nehéz ez az utolsó időszak. Szerintem lelkileg valamiért most ez nekem a terhesség legnehezebb periódusa, ez az utolsó 2-3 hét. Iszonyat egyedül érzem magam, unatkozom, ha meg aktívkodnék, akkor hamar elfáradok. Várom a szülést, de közben félek, hogy mi lesz ha... Majdnem minden éjszaka azt álmodom, hogy már itthon vagyok a babával, aztán reggel csalódottan ébredek, hogy csak álom volt. Éhes vagyok, de nem bírok enni. Olyan fehér vagyok, mint egy vámpír, energiám semmi. Van, hogy sírni tudnék egész nap. 

Vasárnap délután teljesen random beállítottak vendégek, egymástól tök függetlenül. Nem volt baj, mert jól esett a társaság és pont volt itthon minden. Halálom, mikor valaki beállít és nem tudom semmivel megkínálni. Mondjuk a vendégek se jöttek üres kézzel, hoztak sütit. Gábor anyukája meg fogalmam sincs hogy csinál egy óra alatt hirtelen hét személynek rántott húst kétféle körettel úgy, hogy közben halál nyugodt és még viccelődik is. Biztos a rutin. Szeretnék egyszer annyira ügyes és spontán lenni, mint ő. Szóval jó kis délután/kora este kerekedett aztán, de nekem aznap is volt bajom: nagyon keveset mozgott odabent a baba. Emiatt már majdnem sírtam is, hogy tuti valami baja van. Számoltam a magzatmozgásokat, ahogyan megbeszéltük az orvosommal, de fél óra alatt számoltam csak meg a tíz mozgást és azok is nagyon kis gyengék voltak, szemben a többi nappal, amikor 5 perc alatt mozog tízet tök aktívan. Mindegy, nem akartam guglizni, erre kifejezetten megkért az orvosom, hogy ne csináljam. Mivel előző napokban nagyon aktív volt, gondoltam aznapra elfáradt és megbeszéltük Gáborral, hogy ha reggel se aktívabb, akkor bemegyünk a kórházba, de szerencsére hétfő reggelre újra beindult a kismanó. 

Ennek örültem, de hétfőn, vagyis tegnap aztán meg mindenféle lelki bajom volt. Ez a tipikus "mi a baj?" "semmi...vagyis minden"-napom volt, lelkileg nehezen vészeltem át. Mikor Gábor hazajött, elvitt sétálni és utána csinált melegszendvicset, meg hozott nekem túrórudit. De egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást a semmin (vagy a mindenen?). 

Ma reggelre meg kitaláltam a semmiből, hogy én féltékeny vagyok. Eddig ezzel csak viccelődtünk, hogy Gábor majd a kisbabánkkal megy ide-oda és majd ragadnak rájuk a nők, ma azonban azt éreztem reggel, hogy dolgozni sem akarom őt elengedni. Egyébként a mai napot leszámítva már csak pénteken dolgozik és utána itthon lesz velem/velünk három hetet. Nagyon várom. De ma még azért sírtam délelőtt egy sort megint, megmagyarázhatatlan okokból. Nagyon nehezen szedtem össze magam, megmosdottam, felöltöztem és bár megbeszéltük, hogy én már nem megyek egyedül sehova és nem ülök egyedül autóba, de azt éreztem, hogy muszáj kimozdulnom. Egy kicsit szebb ruhát vettem fel, feltettem egy kis sminket, hogy jobban érezzem magam. Aztán rájöttem, hogy már hetek óta csak azért sminkelek, mert az Aldiba vagy az Auchanba megyek, ez lett a napom fénypontja. Mindegy, azért elmentem ma Kistarcsára, legalább vezetni szeretek, közben zenét hallgatni és énekelni, és az idő is olyan gyönyörű volt! Vettem még Gábornak 1-2 apróságot a névnapjára, ami pénteken lesz, meg elvileg szombaton megyünk át tesómékhoz az unokahúgom születésnapjára és vettem neki is, meg a gyerekeknek is ezt-azt. Aztán most feltettem itthon egy jó kis húslevest, már nagyon éhes vagyok és isteni illata van, szerintem fél óra és kész is lesz. Töltöttem le filmeket, jó lenne, ha megint találnék egy olyan minőségűt, mint múltkor az Aftersun és kicsit elterelné a figyelememet erről a depresszióról.