- hogy tuti rosszul szoptatok
- hogy nincs elég tejem
- hogy nem etetem megfelelően a babát (túl sok? túl kevés?)
- hogy mennyire szeretem Gábort
- hogy mennyire szeretem a kisfiamat
- Janikovszky Éva: Örülj, hogy fiú! c. könyvén
- a kilőtt farkason
- hogy milyen veszélyes a világ és benne milyen pici a kisfiam
- hogy nincs mit felvennem (a terhes cuccok már nagyok, a régiek még kicsik)
- hogy Gábor estére jégkrémet ígért és aztán nem hozott, mert elfelejtette
- a szülés emlékén
- a kutyám miatt, akire még mindig rengeteget gondolok
- a cicáim miatt, akik most ebben a kezdeti babás időszakban bizony eléggé el vannak hanyagolva
- a fáradtság miatt
- a rengeteg kéretlen tanács miatt, mert elbizonytalanítanak és azt érzem, hogy semmit nem csinálok jól
- annak az érzésnek az emlékén, amikor éjszakánként ültem a kórházban az ágyamon, karomon a kisbabámmal és azt éreztem, hogy őrült felelősséget vettem a nyakamba, mert ha ennek a kis csöpségnek egyszer bármi baja lesz, azt nem élem túl
- új érzéseken: eddig soha nem tapasztalt, óriási mértékű szeretet és szerelem született bennem a férjem és a kisfiam iránt
csütörtök, április 20
dolgok, amiken sírtam az utóbbi pár napban
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Olyan aranyos ez, olvass vissza, hogy nem tudtad elképzelni hogy lehet sírni. :)))
VálaszTörlésIgen, úgy voltam vele, hogy erre vágytam a legjobban, hogy kisbabánk szülessen és nem tudtam elképzelni, hogy amikor végre itt lesz a babó, én majd bármin is sírni fogok, hiszen végre a legnagyobb vágyam teljes majd. Hát, a hormonok és az aggódás azért sok mindent felül tudnak írni, erősebbek nálam :).
TörlésIsmerős... viszont ezek közül egy csomó minden meg fog oldódni. Van ami nem, de ha nem tehet ellene az ember, akkor el kell engedni, előbb-utóbb sikerülni fog. Volt egyszer valahol egy "játék", milyen szót üzennél magadnak, a régi magadnak. Nekem azonnal az "elmúlik" szó jutott eszembe és rájöttem, hogy utólag már látom, hogy mennyi minden miatt sírtam, izgultam, féltem, amiért nem kellett volna. Persze okos az ember utólag, de talán segít kicsit mindig a tudat, hogy ez így van, így lesz. Én egyedül voltam a szülésen és aztán hamar otthon is, mert a szüleim távol éltek és bár eljöttek, de néhány napon belül mindkettő kórházba került, vidékre, ahol éltek (én Pesten éltem akkor). Nem volt testvérem, játékbabáztam gyerekkoromban, ennyi volt a pici gyerekkes tapasztalatom. Gumibaba... Tartottam a fiamat a kezemben és sírva mondtam a nagy semminek, hogy hogy merték nekem odaadni, amikor nagyjából azt sem tudom, hogy melyik az eleje és melyik a hátulja. Tejem nem volt, bármit csináltam, gondolom a stessz miatt. És most 19 éves. Nem adnék tanácsot, mert én sem szerettem, csak annyit, hogy ne bántsd magad, nem vagy rossz anya és meg fogsz sokmindent érezni, még gyerekbetegségekkel kapcsolatban is, meg fogod "tanulni", hogy mit miért csinál, bár lesznek persze olyanok is, amikor elképzelése nincs az embernek, hogy mostakkormivan, de "elmúlik". Csinál valamit két hétig, majd egészen mást, pedig már megszoktad. :) Sírjál amikor úgy érzed, szerintem nagy kincs a nőknek, hogy tudnak és mernek sírni, mert megkönnyíti a rossz érzést, és minden nap új nap lesz, megoldódik sokminden, ami nem, azt ketten meg fogjátok oldani. Szeretettel gondolok Rátok. :)
VálaszTörlésAmikor én bármire panaszkodtam a gyerekekkel kapcsolatban, akkor nekem apukám mindig azt mondta, hogy "majd ha nősül kislányom, majd akkor". :)) (Ez már kicsit nagyobb korukban, mert a öcséim vannak, később nősültek, mint hogy a legnagyobb gyerekeim születtek.) Hát ezt még nem értem meg, de tényleg ezek a babás problémák annyira eltörpülnek a későbbiekhez képest. :) Aztán mégis hogy tudunk ezeken görcsölni.
TörlésHát... ha választhatnék én is visszamennék a kisgyerekkori gondokhoz, panaszokhoz, és nemcsak azért, mert akkor fiatalabb voltam. :)))
TörlésKöszi a bíztató szavakat! Az "elmúlik" szó általában nekem is szokott amúgy segíteni sok helyzetben, de amikor aggódok a piciért (vagy korábban az állatkáim miatt), sose segített, mert akkor teljesen jogosnak érzem az aggódást és azt, hogy nem vagyok biztos abban, hogy jól cselekszem-e. Amúgy ahogy telnek a napok, valóban úgy megy minden egyre jobban. A kórházban az egyik szobatársam azt mondta nekem, hogy olyan, mintha én és a babám nemcsak 1-2 napja lennénk együtt, hanem sokkal régebb óta, mert ő úgy látja, hogy nagyon össze vagyunk hangolódva és az én kisfiam milyen "jó baba", nagyon irigyel engem. Én meg nem értettem, mert iszonyat bénának éreztem magam a kórházban is.
TörlésSajnálom, hogy neked ilyen nehéz volt anno, ebből a szempontból én be is fogom a számat, mert itthon négy felnőtt jut a babára, amiből hárman már aktívan gondoskodunk is róla (Gábor öccse még nem merte megfogni). De Gábor is nagyon nagy részét veszi ki a gondozásnak, úgyhogy igazából tényleg nem is panaszkodom. Gábor anyukája pedig már többször is vigyázott rá, így el tudtunk menni Gáborral kettesben programozni (=bevásárolni).
Óriási dolog egy terhesség és szülés!
VálaszTörlésNeked igen nehéz volt a szülésed ráadásul, az élmény is friss még, ne is csodálkozz az érzékenységeden. Idő kell!
Szerintem sokkal jobban regenerálódsz, mint én annak idején, stramm vagy, és ha meg tudod tenni, ne figyelj az okoskodókra!
Köszönöm, kedves vagy! :)
TörlésEgyébként ez az érzékenységi hullám pillanatok alatt tör rám és lehet, hogy az előző percben még nevettem, utána már folynak a könnyeim, szóval eléggé hullámvasút-szerű érzés. De még a jó érzéstől is tudok sírni, elnézem a picit, ahogy alszik és nem tudom elhinni, hogy ő a kisfiam és ilyen tökéletes.
Szerintem nincs is olyan anyuka, akinek az eszében ne pörögnének ilyen félelmek, gondolatok. Átesünk ilyeneken, aztán egy darabig még ott vannak a mindennapjainkban: jól gondozzuk, jól etetjük, eleget evett, miért sír, miért alszik olyan sokáig, már ennie kéne. A széltől is óvjuk őket és ez így természetes. Az elsőnél még mérünk, mindent a "nagykönyv" szerint csinálunk, a másodiknál már első a tapasztalat, a megszokott mozdulatok, de ott is a baba érdekében teszünk mindent, csak már észre sem vesszük, mert oly természetes, ahogy és amit csinálunk.
VálaszTörlésÉn is bőgtem egy sort kb. akkor mikor kéthetes volt a nagyobbik lányom, pont ott volt a védőnő, egy kicsit helyretettek, utána már nem sírtam, tettem amit kellett :)
A világon senkire nem számíthattam, egyedül voltam, a férjem dolgozott, a szülők több, mint 100 km-re laktak és még aktívak voltak, nem nyugdíjasok, a férjem még annyira sem értett a gyerekekhez, mint én :D
Hidd el, minden a helyére kerül, te egy annyira okos, ügyes anyuka vagy, a végtelen szeretet, ami benned/bennetek van, megoldást ad a kérdéseidre, a félelmeidre. Gyönyörű, egészséges a babátok, minden percben nézegesd, mert ha már 34 és 32 éves lesz, mint az enyémek, arra fogsz gondolni, de jó lenne még érezni a csodás baba illatot :)
A legjobbakat kívánom nektek, gond és félelem mentes napokat, nagyon jó egészséget mindannyiótoknak :)
Gondolom én is, hogy más anyuka is átéli ezeket a kételyeket, mégis nehéz. Biztos valóban így van, hogy az első babánál kész aggódás, rágódás minden, a harmadiknál meg a cumit is a kutya hozza már -ahogy mondják.
TörlésEngem is megnyugtatott a védőnő és a gyerekorvos, habár az elején belém tették egy kicsit az ideget ezzel a méricskéléssel és a tápszer-ellenességgel, de azóta már voltak kint még egyszer és valahogy sikerült elengednem ezeket, ráadásul mértek súlyt és az is teljesen rendben volt.
Sajnálom, hogy te is magad voltál a babával, az nagyon-nagyon nehéz helyzet lehet! Én akkor nem panaszkodom, Gábor is folyton eteti, dajkálja, pelusozza, kel hozzá éjjel is, anyósom is nagyon aktív, néha már azt érzem, el akarja rabolni :D.
Köszönöm a kedves szavakat :), nézegetem ám bőszen, néha alig várom, hogy végre elaludjon, aztán közben akkor is nézem, amíg alszik, és egy idő után várom, hogy felébredjen, mert szó szerint hiányzik. :)
Köszönöm, jól esik, hogy ezt írod! :)
VálaszTörlés