nagy baj az agybaj

  A hangulati hullámzás még mindig tart, ezt már egész biztosan a hormonok okozzák. Az egyik percben minden rendben és én vagyok a legboldogabb ember a világon, a következőben meg azt érzem, hogy mindenki minden szóval csak bánt engem, gúnyolódik, magamra hagy és nem segít nekem senki. Pedig ez egyáltalán nem így van! Gábor szerintem erőn felül teljesít, helyt állt a munkahelyen, a pluszban elvállalt munkákban és itthon is, ami a babáról való gondoskodást, a rólam való gondoskodást és az itthon folyamatosan újrateremtődő szerelnivalókat jelenti, plusz ápolja a baráti kapcsolatait és lelki támasz az öccsének is. Tényleg nem tudom hogy csinálja. Ettől függetlenül nincs olyan nap, hogy ne durciznék rá valamiért. Sokszor magam is tudom, hogy ez már a vérszívás kategória, mégsem tudok máshogy viselkedni, mert végre itthon van, velem van és akkor mással ne foglalkozzon, csak velem és a babával és bármi mást próbál csinálni, robban a bomba. Tudom, hogy neki sem könnyű, de hát nekem se, miközben másokhoz képest talán mégis, de engem ez nem szokott vigasztalni (hogy másnak rosszabb, nehezebb). És az a legrosszabb, hogy ezt a bombát képes vagyok sokszor úgy felrobbantani, egyik percről a másikra, hogy én se látom/érzem semmi előjelét, az egyik percben még nevetgélve sztorizgatunk, a következőben beközli, hogy fél órára átugrik a szomszéd cimbihez és én már sírok, hogy "menjél csak, haza se gyere". Egyébként képes vagyok látni magam kívülről és tudom, hogy ez így nem jó és azt is tudom, hogy sokszor tök irányíthatatlan az egész (vagyis a hormonjaim csinálják). Tudom, hogy magamat kell visszaépíteni mindenféle értelemben és ha magamba nézek, érzem is, hogy vannak rejtett tartalékaim, csak hát most először valahogy csak bele kell szokni ebbe az új szerepbe, nem? Bele kell szokni, hogy anya vagyok, hogy elsősorban a kisfiamért vagyok felelős és neki kell a legjobbat megadnom, amire csak képes vagyok. És ez most egy ilyen átmeneti, nehéz állapot. De tudom, hogy megoldom, hogy túl leszek rajta, hogy visszaszerzem majd a régi energiáimat, hogy megint felszínre tud majd törni az, aki igazából én vagyok és leszek én még olyan, amilyennek igazán szeretem magam. 

Azt, hogy mások bántanak a szavakkal, komolyan értettem. Kb. mindenkinél kétkedek a szavak értelmezésében, úgy érzékelem, hogy mindenki kritizál, ironizál és kinevet. Gábor, anyósom, Gábor tesói, Marci, ezer éve látott ismerősök, akik kommentet írnak a fb posztom alá. Közben meg ha belegondolok, akkor tudom, hogy képtelenség amit hiszek és üldözési mánia az egész. Miért akarna bárki is bántani ezek közül az emberek közül? Miért nevetnének ki? Tudom ám, hogy ez is mind onnan származik, hogy mindenféle téren elégedetlen vagyok most magammal és talán arra számítok, hogy beigazolódik minden, ha mások is bántanak?

Azt is tudom, hogy tök nagy bennem a közléskényszer, állandóan jár az agyam, fejben fogalmazok mindenfélét. Amikor éjjel fent vagyok a picivel és etetem, addig is pörög az agyam és fejben írok valamiről, ami éppen eszembe jut (jelenlegi dolog vagy régi sztori, sérelem, akármi). Amikor meg beszélgetni van lehetőség, teljesen kiürül a fejem. Gábor hazajön este, leülünk vacsorázni és nem tudok mit mondani neki, mert üres a fejem. Találkoztam tegnap egy régi barátnőmmel (őket látogattuk meg Vácon) és azt éreztem, hogy nem tudok semmit mesélni (pedig több mint egy éve nem láttuk egymást, azóta pedig bőven történt egy csomó minden). Anyósom is feljön, beszélgetne és nem jut eszembe semmi, az se, hogy mi volt múlt héten vagy akár tegnap. És amikor végre leülök blogot írni, akkor se jut amúgy eszembe semmi, csak az, hogy mit főztem és a lakás melyik szegletét tervezem kitakarítani...